Eddig csak szépet és jót posztoltam, mert tényleg minden fasza volt. 10 nappal ezelőttig. Voltak eddig is dolgok amire panaszkodhattam volna, például hogy nincs fűtés, csótányok vannak a szobában, sőt még egy egeret is láttam két szinttel lejjebb. Ezek apróságok, amik nem igazán ütik meg az ingerküszöbömet. De a múlt keddi események erősen kicsapták a biztosítékot. LEDOBTAK A NETRŐL.

Gondolom mindenki ismeri a Maslow piramis modern változatát. Csak akkor tudja meg az ember hogy mennyire igaz, ha megtapasztalja. Eléggé szétcseszte a közérzetemet ez az egy hét.

Egyből mentem balhézni az irodába. Jajj, elromlott, holnap már lesz. Nem lett. Mentem megint. Az egész egyetemen rossz a net, de holnap már biztos jó lesz. Nem lett. Pénteken szerencsére visszajött a lakótársam, és megadta a jelszavát. Ez enyhített a dolgon, de nem teljes értékű, hisz neki is kellett és egyszerre nem használható.

Kb ötször jártam az irodában, mindig az volt a kifogás hogy mindenhol rossz. Hát a nagy büdös lószart, az európaiakon kívül mindenkinek működött... Elég egyértelmű hogy az APEC miatt blokkoltak. Most volt ugyanis egy nagy nemzetközi gazdasági konferencia, és Obamától Putyinig a fél világ Pekingben volt smúzolni. Az összes egyetemet bezárták, hogy mindenki menjen el a városból. Kivéve persze a mi egyetemünk nemzetközi részlegét, nehogy már én is utazgassak. A fél város le volt zárva, pénteken például az olimpiai parknál nem tudtam metróra szállni. Az egyetemre is csak diákigazolvány felmutatásával lehetett bejönni, az egyik kaput teljesen lezárták, meg még hasonló apróságok. Hogy miért kellett engem letiltani a netről? Gondolom hogy ne panaszkodhassak facebookon ezekről a dolgokról. Nemzetközi hírnév mindenek felett. Bár szerintem ezzel többet ártottak az ügynek, de mindegy.

Ja és a pofátlanság tetőfoka, hogy ma reggel a lakótársam látta ahogy az irodában a néni egyessével újra engedélyezi a nethozzáférésünket. Ennyit arról hogy el volt romolva... Nem igazán bírom ha a pofámba hazudnak.

Reggel hétkor szálltam le a vonatról és egyből próbáltam megkeresni a helyi utazási irodát, ami információim szerint az állomás csak jeggyel használható részében leledzik. Nem lett meg, viszont szembesültem azzal hogy itt nem nagyon lehet csak úgy bóklászni, még a kiengedés is csak vonatérkezés után van, utána lelakatolják a kapukat. Még pont elkaptam a kapuzáró bácsit, de azért húzta a száját.

Kilépve szerencsére egyből leszólított egy utazási irodás csávó, de korán volt még, ezért csak az irodájuk hollétét érdeklődtem meg. Az irodára azért volt szükség, mert az egyik látnivaló 75 km-re van a várostól és a 3 átszállásos tömegközlekedésnél egyszerűbb megoldást kerestem. Aztán pár lépéssel később egy taxisofőr kapott el, hogy kivinne a helyre 1500 Ft-ért. Tetszett az ajánlat, viszont előbb reggelizni akartam. Nembaj, megvár. Közben járt az agyam, hogy a 75 km 1500 Ft-ért még az itteni árak mellett is nagyon olcsó, valszeg a benzinár se jön ki belőle. Aztán mikor a városi gettóba hajtott velem már gyanús volt hogy 1500 Ft + a fél vesém lesz az ár. De csak tankolni mentünk, amihez kiszállított a kocsiból. Ennek okára azóta se jöttem rá. Mi a fa*ér? Robban? Aztán vissza a kiindulási pontra és ott felvettünk még két embert. Ja aha, hogy azért ilyen olcsó, mert addig várunk amíg meg nem telik a taxi. Így már okés. Azt viszont továbbra se értem hogy miért kellett engem kiutaztatni a benzinkúthoz meg vissza. Félt hogy felszívódok? A söfőr nem volt valami bizalomgerjesztő csávó, volt például egy szokása, hogy fél percenként dudált. Minden kereszteződésnél, sávváltáskor és ha egy kocsi 20 méternél közelebb került hozzánk.

Még egy ilyen világ végén túli tartomány másodlagos utai is úgy néznek ki, mintha tegnap építették volna őket. Mondjuk valszeg nem is több évesek. Az út mellett városon kívül is lámpák, virágágyások és takarító emberkék vannak. Viszont többször is le kellett hajtani róla, mert le volt zárva. Ezt annyira nem értettem, talán valami útdíjat kerültünk ki. Másfél óra múlva érkeztünk meg a függő templomhoz, ott még alkudoztam egy kicsit az utastársaim segítségével, hogy várjon meg és vigyen el a még 50 km-re lévő fapagodához, de nem sikerült megegyezni. A többieket meg nem érdekelte, így nem sikerült a költségeket csökkenteni.

A függőtemplom messziről határozottan jól néz ki, egy teljesen függőleges sziklafalra épült szerkezetről van szó. Közelről semmi extra, felmászva rá pedig csak az idegeimet készítette ki. Jól látszott ugyanis, hogy milyen vékony kis gerendák tartják az egészet és az 50 centi széles kis járdákon a korlát kb a térdemig ért. Az én tériszonyommal ez nem vicces párosítás. Ha épp nem látott senki, akkor a fal mellett oldalazva haladtam. Ha meg jött valaki, akkor gyorsan úgy tettem mintha nagyon gyönyörködnék a kilátásban.

Mivel a fapagoda kimaradt, a függőtemplom után a 2 km-re lévő hegy megmászása mellett döntöttem. A természetvédelmi terület bejárata tényleg 2 km-re volt, viszont onnan még 5 kilométer lett volna az érdekes hegymászós részig. Libegő elvileg volt, gyakorlatilag viszont nem működött, így kénytelen voltam gyalog elindulni. Útközben leszólított egy 30as pár, akik ugyan angolul nem igazán tudtak, de annyit sikerült kommunikálni, hogy fogjunk közösen egy taxit. Jött is egy, a csaj meg jól lealkudta. Közben megbeszéltük hogy visszafelé is menjünk együtt, úgy olcsóbb. Jól hangzik.

Hegymászás közben leszólított egy kis egyetemista társaság, hogy már a függőtemplomban is láttak, és milyen szimpi vagyok, hadd csináljanak már fotót velem. Na legyen. Aztán ezen felbátorodtak, már együtt is akartak túrázni. Hát jó. Kis lelkesek voltak, az egyik srácnak be nem állt a szája chinglishül. Túra közben is kellett sok közös fotót csinálni és még a kínaiul pózolásra is rávettek. Nagy nehezen eljutottunk a 2016 méter magas hegy tetejéig, ahonnan végre normális kilátás volt, a szmog csak nyomokban volt felfedezhető.

Ez a hegy is tele volt kis templomokkal, kegyehelyekkel és itt másztam életem legfélelmetesebb lépcsőjét. Nem gondoltam hogy egy lépcső tud ilyen meredek és magas lenni. Felfele még okés volt, de lefelé látszott az alja, ráadásul olyan keskeny fokok voltak, hogy a lábfejem csak oldalazva fért el. Nem vicces. Ehhez minimum biztosítókötél kéne. Plusz végig az Ace Ventúra 2 egyik jelenete lebegett a szemem előtt, amikor a pap kétszer is legurult egy ilyenen.

Kb négyre értem vissza a parkolóba és egy fél órát vártam míg a teletaxis pajtásaim megjöttek, de addig pont lealkudtam a taxit amivel idefele is jöttem. Mikor megjött a párocska akkor kiderült, hogy ők valójában csak a hegy lábáig akarnak visszataxizni, onnan máshogy mennek Datongba. Király, így várhatok még 3 embert mire elindult a csotrogány. Végül 20 perc múlva pont azok az emberek jöttek, akikkel idefele is jöttem.

Datongban gyors hotelkeresés után még egy vacsora fért bele a napba. Mikor kihozták a Gongbao csirkémet kicsit megijedtem, mert alig látszott a hús a sok uborkától és répától, ami az eddigiekben egyáltalán nem is volt. Az előítélet ellenére ez volt az eddigi legjobb Gongbao, ilyet kell találnom Pekingben is. Folyt. köv.

A vonatjegy vásárlásom kálváriájának egyszercsak végeszakadt, sikerült végre megvennem a jegyemet Datongba. Pekingtől 350 km-re nyugatra fekszik, ezt a vonat röpke 6 óra alatt teszi meg. Sajnos erre még nem jár a szupergyors vonat, de cserébe van hálókocsi. A fapados (hard sleeper) kocsiba vettem jegyet, ez annyiban különbözik az európai couchette-ektől, hogy nem zárható fülkék vannak, hanem egy légterű az egész.

Éjfél után indult a vonatom, de mivel a pekingi tömegközlekedés fél 12 körül leáll időben ki akartam menni. Szokásomhoz híven nem sikerült időben elindulni, de még épp volt metró a megfelelő irányba. Csakhogy ez már nem ment végig, hanem 3 megállóval a célom előtt le akart rakni. Maradt a taxi, amit ilyenkor nem olyan könnyű fogni, hisz tömegközlekedés híján mindenki azzal jár. A magántaxisok persze megálltak nekem, de ezek kb négyszeres áron dolgoznak, így rendre elhajtottam őket. 10 perc várakozás után odajött hozzám egy anya-lánya páros, hogy ők is taxira várnak, de ilyenkor valszeg nem lesz, de dobjuk össze egy magántaxira és akkor 1500 Ft-ból kijön fejenként. Félve a lehúzástól meg a veserablástól nem igazán akartam belemenni, de végül megigérték hogy engem raknak ki legelőször. Nem is volt semmi gond, elbeszélgettünk chinglishül és csak egy kicsit éreztem magam lehúzva. Hazafelé úton kiderült, hogy egy rendes taxi kb 1200-ba került volna, tehát azért annyira nem vészes a különbség.

A vasútállomásra érvényes jegy és személyazonosító dokumentum nélkül be se lehet menni. A jegyemet egyébként összesen négyszer ellenőrizték felszállás előtt, ezt azért erős túlzásnak érzem. Az összes állomás reptérre emlékeztet, a vágányokhoz külön váró van, mindegyikhez külön beléptetőrendszer és még a cuccaimat is átvilágítják. A vonatok már 20 perccel indulás előtt bent állnak, hiába nem ez a kiinduló állomás. A hálókocsi teljesen rendben volt, odaúton középső szinten aludtam, visszaúton lent. Tiszta ágynemű volt, érkezés előtt fél órával pedig felkeltettek. A cuccaim ellopásától annyira nem féltem, hisz nem nagy értékkel utazok. Egyedül a cipőmet rejtettem el, anélkül neccesen lennék meg. A kínaiak viszont szeretnek akkora csomagokkal utazni a metrón és a vonaton, amiben a fél lakásom beleférne. A metrón és az állomáson folyton kerülgetni kell őket, de a vonaton felszállás után teljesen eltűnnek, fogalmam sincs hova rejthetik őket.

Azt gondoltam hogy egy kicsit ki fogok lógni a kínai tömegből a külsőmmel, de azt nem hogy ez nekik még mindig ennyire furcsának számít. És nem csak a gyerekek körében. Ugyanis ha kimozdulok Pekingből akkor a helyiek rendszeresen integetnek az utcán és leszólítanak. Először azt hittem mindenkivel ilyen közvetlenek, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

Az iskolai kiránduláson például amíg a csoport lemaradozó végére vártunk négy vadidegen jött oda hozzám, hogy hadd fotózkodjanak már velem. Először két srác. A második már azt is meg merte kérdezni, hogy a vállamra teheti-e a kezét. Aztán rajtuk felbuzdulva jött még két csaj, szabályosan sor alakult ki mellettünk. Közben a csoporttársak azzal szivattak, hogy kérjek pénzt érte meg adjak már autogramot és eladják jópénzért a kínaiaknak. Azt egyébként nem értem hogy miért pont engem szúrtak ki, hisz volt a csoportban vöröshajú kétméteres ír, meg szőke kazah is.

Nem valami falusi turistákra kell egyébként gondolni, akik még véletlenül se láttak fehér embert korábban. Jólszituált, velem egykorú kínaiak voltak. Hegymászás közben az egyik pihenőnél egy egész család jött fotózkodni. Ezek legalább az egyenes fajta, vannak azok akik csak pont úgy pózolnak, hogy véletlenül én is a képben legyek. "Gyorsan kattintsd már, még elmegy"

Datongban kétszer is öreg bácsik integettek, hogy üljek melléjük a buszon. Sajnos pont nem akartam leülni, mert a megállós táblát kellett figyelnem, nehogy benézzem az átszállást. Ugyancsak Datongban egy harmincas pár és egy egész egyetemista baráti társaság ragadt rám, de erről majd a következő posztban. Ha két lány jön szembe velem az utcán, az általában így szokott kinézni: az egyik észrevesz, elkezdi böködni a másikat, aztán összevesznek hogy ki szólítson meg és elkezdik ütögetni egymást. Mire befejezik már rég elhagytam őket. 

És hogy mennyire szeretnek fotózkodni az ázsiaiak? Hát szerintem ez a kép mindent elmond. Igen, ez egy hivatalos selfie-bot. Minden második ázsiai táskájában ott lapul.

A második iskolai kirándulás az Illatos hegyre vezetett. Ez már egy egésznapos kirándulás volt, el is maradtak aznap az órák. Tömegközlekedés helyett ezúttal bérelt busszal mentünk, amire a tanár le is gombolt rólam 4000 Ft-nyi pénzt. Aztán a kirándulás végén visszaadta. Ezt azóta se értem, de inkább nem kérdezek rá, mert még rájön hogy valami félreértés volt. A csoporttársak is legomboltak rólam ugyanennyit, olyan címszóval hogy vásároljunk közösen piát meg kaját. Kicsit elhamarkodott volt ebbe beszállni, azért ennyi pénzből annyi piát és kaját lehet venni, ami pár napra elég lenne. Plusz reggel a tanárok is mindenkinek a kezébe nyomtak fél kiló szeletelt kenyeret, felvágottat meg egy fóliázott barna tojást.

Az Illatos hegy Peking külvárosában lévő legnagyobb park. Számítottam volna valami illatos növényfajtára amiről a nevét kapta, de utánaolvasva csak a templomokhoz kötelező füstölőkről kapta a nevét. A park maga nagyon hasonlít a Piton hegyre, talán kicsit nagyobb, jobban kiépített és százszor annyi látogató van. A hegy lábánál volt még néhány rom, egy pagoda meg egy külön belépős templom is, amik hozták a szokásos színvonalat. Mint minden magára valamit is adó turistahelyen, itt is van libegő. Viszont a sorból ítélve a túrázás volt a gyorsabb megoldás, mi is ezt választottuk. A túrázás alatt Kínában nem azt kell érteni mint nálunk, itt gyakorlatilag mindig kiépített lépcső vezet fel a hegy tetejére.

Itt már volt akkora tömeg, hogy a rájuk épülő árusok is megjelenjenek és a szokásos áruk mellett a kínaiak kedvenc frissítőjét, az egész kígyóuborkát árulták. 80 Ft-ért még meg is hámozzák. Kicsit furcsa látni a komoly tanáraimat, ahogy az egész uborka szopogatása közben a száluk szélét nyalogatják. A másik érdekes szokásuk, hogy kiterítik a piknikpokrócaikat és bedobják a közösbe a majdnem házi készítésű finomságaikat majdnem természetazonos csomagolásba csomagolva, mindezzel majdnem 0 ökológiai lábnyomot hagyva maguk után. Konkrétan úgy néz ki mintha egy szemetest borítottak volna a pokrócra.

A csúcsról megint nem lehetett látni semmit a szmogtól, de ezt és a többiekre való várakozást leszámítva jó ki nap volt ez.

Már év elején megkaptuk a féléves programtervet, benne a szervezett iskolai kirándulásokkal. Akkor megörültem neki, hisz egyrészt ingyen kirándulás, másrészt csapatépítésnek se utolsó. Viszont az elsőnél rá kellett jönnöm, hogy ezek az előnyök eltörpülnek amellett, hogy 50 ember egy kicsit nehézkesen mozog. Főleg ha azok között sok az indonéz és a nepáli, akik percenként megállnak fotózkodni.

A tiltott város látogatása két hete lett volna, de akkor a szmogriadó miatt elmaradt. Most péntek délutánra tették és délután egyre volt kiírva a találkozó. Fél kettőre meg is jött mindenki, de persze akkor még az egyik nagyokos kitalálta, hogy elrohan piát venni. Kettőre el is indultunk. A tanárok kb. ovis diákcsoportként kezeltek minket, ami eleinte zavart, utána viszont rájöttem ehhez a bandához ez kell, főleg hogy tömegközlekedéssel mentünk.

A helyszínen kiderült, hogy mikor azt mondták hogy a diákigazolvánnyal (student card) félárú a belépő, akkor azt úgy értették, hogy a kis piros könyvecskével, amit a kártya mellé adtak. Csak akkor nem értem miért nem könyvecskének hívják. Mindenesetre így már világos, hogy eddig miért kellett mindenhol vernem az asztalt, hogy féláron engedjenek be a kártyával. Mindegy, itt is kisírtam a félárú belépőt, de ezentúl cipelem a könyvet is, talán egyszerűbb lesz.

Háromra be is jutottunk, ami azért necces, mert ötkor zár a hely. A tiltott város Peking egyik legnagyobb nevezetessége, az UNESCO-s világörökség része. 600 éve épült kizárólag fából és még mindig áll. Sőt, talán túlságosan is karban van tartva, nekem túl sterilnek tűnt az egész. A Ming dinasztától kezdve itt laktak az uralkodók 500 éven keresztül. Majdnem 1000 épületből áll, mondanom sem kell ezt 2 óra alatt nem lehetett végigjárni, épphogy csak a felszínt megkapargattuk meg.

A kiruccanás jó volt csapatépítés szempontjából, mert legalább 10 új arccal beszéltem az egyetemről. Kiderült például hogy a négerek nem is annyira maguknakvalók, csak egyáltalán nem beszélnek angolul. Szerencsére én még elpötyögök franciául, azóta a ça va minden szembetalálkozáskor elhangzik. Turistáskodásnak viszont nem volt egy jó élmény, azt hiszem napokon keresztül nem tudnám elviselni hogy ennyire másokhoz alkalmazkodjak.

Öt előttre volt megbeszélve a találkozó a kijáratnál. Aszittem még szerveztek valami programot, de kiderült hogy innen a hazatömegközlekedés van csak hátra. Na azt már nem, én még maradok egy kicsit, úgyis beletelik vagy fél órába még mindenkit kiterelnek. Szóltam az egyik tanárnak hogy nehogy rám várjanak ha a népszámláláskor kiderül hogy valaki hiányzik. Kb öt percen keresztül értetlenkedett, nem hitte el, hogy elég nagy vagyok hozzá, hogy egyedül is hazataláljak. Aztán mint kiderült itt kicsit hatékonyabbak a tömegkiterelésben, konkrétan az őrök egy sorfalként nyomták kifelé az embereket, így a "fél óráig nézelődök még"-ből végül egy "két percig nyomorgok a tömegben míg kiférünk a kapun" lett. Mindenesetre a csapathoz már nem akartam visszamenni, inkább elbókláztam még a városban egy kicsit. Meglepetésemre találtam egy katolikus templomot, ami nem kicsit lóg ki a pekingi épületek közül. Úgy tűnik ezek mindenhova eljutnak...

Az gondolom eddig is lejött, hogy a kínai kaják nagyon bejönnek. Viszont mióta itt vagyok valamiért nagyon elkezdtem kívánni az édességeket. Ez azért fura, mert otthon egyáltalán nem ettem édeset az utóbbi időben. Lehet a szénhidrátszegényebb étrend miatt van?

Amilyen jó kajáik vannak, az édességeik egyszerűen nem jók. Mostmár tényleg végigpróbáltam a menza és a hypermarketek kínálatát, de továbbra is max 1-2-re tudom azt mondani hogy elmegy.

A boltban nagyon megörültem a csokidrazsénak. Méretéből ítélve nem mazsola belsejűnek tűnt, szóval csak jó lehet.

Hát mazsola tényleg nem volt benne, de más se. Valami alig elharapható kemény ízetlen valami az egész, és ami csokibevonatnak tűnik az csak valami fényes barna külső réteg. Íz nélkül. Olyan mintha keményített fűrészport rágcsálnék.

Vettem ilyen mini pain au chocolat-nak tűnő péksütiket, látszott rajta hogy kilóg belőle a csoki. Na hát pont annyi csoki volt benne amennyi kilátszott. Próbálkoztam piskótatekerccsel. Egész jó volt a tésztája, de a tölteléket kifelejtették. Van amerikai palacsinta a menzán. Sós. Van valami sütinek kinéző lila dolog, amire aszittem hogy mivel lila csak áfonyás lehet. Itt van lila bab is... Bejgli szerű süti. Húsos volt. Csokibonbonnak kinéző zacskós valami. Édes lila krumpli. Azt vittem az egyik túrára, mostmár a látványától is hányingerem van.

Twix és Bounty nincs. Snickers viszont van, ez az egyetlen amit nem szeretek. Mivel ez alapból egy gyártó, kezdem azt hinni hogy a kínaiaknak az ízlésével van baj, ezért nincsenek jó dolgok.

Próbálkoztam ilyen kimérős édességgekkel, a legjobbra is csak az ehető címkét tudom ráaggatni. És még a fogamba is beleragadnak. A belvárosban egy helyen árulnak nagyon jó tejszínes golyókat, de odáig azért nem vagyok hajlandó elmászni. Vannak nyugati cukrászdák nagyon jó sütikkel, de nyugati árakkal. Akármennyire is kerülöm a nyugati kajákat, lehet az édességből kénytelen leszek ezeknél maradni.

Az egyik szerencsém, hogy eddig nem találtam minden igényt kielégítő boltokat, így aztán nem tudok pénzt se költeni.

Voltam vagy két számítástechnikai boltban, de nem egy Media Marktot kell elképzelni, hanem leginkább egy expora hasonlít, ahol az egyes márkák egy-egy pult mögött képviseltetik magukat és az eladóval kell beszélned ahhoz, hogy megnyomkodhasd a gépet. Hát én otthon se beszélek az eladókkal ha nem muszáj, a kínaim meg még nem tart ott, hogy tudományos értekezést folytassak a processzorsebességekről. Így számítógépvásárlás bizonytalan időre elhalasztva.

Ruhavásárlás se járt még sikerrel, ugyanis az utcai árusok annyira gagyi cuccokat árulnak, hogy ahhoz képest az otthoni Karátot Gucci minőségnek érzem. Rendes boltban meg még drágább mint otthon, szóval a kínában olcsó a ruha sztereotípia elég gyorsan megdőlt. Viszont mindenki H&Mes szatyorral mászkál, szóval előbb utóbb remélem szembejön egy bolt is. Még tél előtt lehetőleg, mert téli dzsekit nem hoztam.

Voltam viszont kétféle piacon is. Egy igazi lepukkant kínai félén, de ott nem igazán én vagyok a célközönség. Leginkább háztartási cuccokat árulnak, semmi számomra érdekes nem volt. Vagy ha volt is, nem itt venném meg az biztos.

Ezzel szemben a turista piac tele van jó dolgokkal, viszont a nevéből következik hogy az árak is a nyugati turistákhoz igazodnak. Ezen felül ilyen szinten pofátlan eladókat még nem láttam. Nem elég, hogy ordibálnak utánam hogy "sir, sir, take a look", de egyszer még "madam" is lettem. Ami viszont kicsapta a biztosítékot, hogy sokszor meg is fognak, hogy álljak meg. Ekkor határoztam el, hogy a következő megtanulandó kínai mondatom a "ha még egyszer hozzám érsz megütlek" lesz. Ja és persze ő fogdoshat engem, de ha egy fotót akarok csinálni akkor egyből visít, hogy "no photo, no photo". Anyád.

A kedvenc árum az az I BJ feliratú póló, ami még engem is elgondolkoztatott, hogy mire is utal, de egy amerikainak biztosan nem Beijing rövidítése jut róla eszébe. Gondolom nem véletlenül nem láttam még egy turistán se ilyet... Talán a speciális bárokban.

Ja és a már nem is számolom hanyadik lehúzáson is túlvagyok, sikerült 400 Ft-ért vennem egy twixet. Twix ugye nincs a boltokban, ezért megörültem neki a piacon. Hát nem kellett volna, a nő kólával együtt 800 Ft-ot akart kérni tőlem. Gyorsan visszaraktam, de addig erősködött, míg csak rámsózta 600 Ft-ért a kettőt. Én ugye hirtelen megörültem a kedvezménynek, utána számoltam hogy így is jól lehúzott. Még ha orosz import is, mert itt nincs ilyen.

A konkrét árszintekről majd egy későbbi posztban.

Annyit emlegettem Chengde-t, de az kimaradt, hogy hogyan is kell kiejteni. Én ugyanis a pinjin átírást használom, viszont ez nem a magyar nyelvhez lett kitalálva. Magyar tudományos átírás szerint Csengtönek kellene írni, de ezt többet nem fogom így leírni. Egyrészt mert éppenhogy csak hasonlít a kiejtés, ha nagyon muszáj lenne, akkor talán a Chöndö átírás lenne értelmes. Másrészt mert magyar tudományos átírás annyira tudománytalan, hogy sokszor csak nagy nehézségek árán tudom visszafejteni a magyarul leírt kínai neveket és városneveket. Csomó különböző hangot ugyanúgy írnak át, és a kínai szavak annyira hasonlítanak egymásra, hogy tényleg csak tippelni lehet mi volt az eredeti.

Nem mintha a pinjin annyira fonetikus lenne, de az legalább egyértelmű. A magyar média is kezdi egyre inkább a pinjint használni, bár még elég sok botlással. Sokszor előfordul, hogy cikken vagy akár szón belül is keverik a kettőt. Én következetes maradok: a blogban mindig pinyint fogok használni.

A hírportálokon, blogokon és facebookon 2 napja mást se látok, csak az internetadóval kapcsolatos posztokat. Ami csak azért idegesítő, mert akárhányszor meglátom eldurran az agyam. Én nem esek neki századjára is kiszámolni, hogy mennyibe kerül ez. Azt sem fejtem ki, hogy milyen ártalmas az egész. Szerintem látja azt mindenki. Simán csak elgondolkodtam, hogy egy ilyen országba kellene visszamennem?

Meglep hogy ekkora visszhangja lett, mikor sok hasonló kaliberű ügy, többek között a kormánytagok és NAVos vezetők korrupciós vádai nem ütötték meg a mércét, ez meg igen? Azok havi több százezer forintnyi adónkat kezelik és nyúlják le, ez meg "csak" havi 10-20.000 Ft-ról szól.

Az kétségtelen, hogy a népharagot látva ebben a formában nem merik majd bevezetni a törvényt. De remélem a fidesz elbalfaszkodja és vár még pár napot a visszavonással és addigra összejön egy jó kis tüntetés. Azért a 200.000 fős facebook event biztató. Kár hogy ennek töredéke se fog elmenni.

Fullos haverom megint elvitt bulizni, ezúttal egy csajnak a szülinapjára. Az alapozást egy "Hidden bar" nevű helyen kezdtük, ami nevéhez híven egy kicsit el volt dugva. Egy hosszú folyosóra mentünk, aminek a végén nem volt ajtó. Mondom a srácnak hogy eltévedtünk, biztos másik folyosón van. Nemnem, nyomjam csak meg azt a villanykapcsolót. Hát nem behúzódott a falba a könyvespolc? Ez volt a bejárat. Tiszta Harry Potter. Kár hogy cserébe pofátlanul drága volt a hely.

Utána a múltkori klubba mentünk, de hétfő lévén rajtunk kívül nem nagyon voltak. Erre kitalálták, hogy menjünk VIP szobába és játsszunk valami "dirty"-t. Kicsit megijedtem, hogy a perverz kis kínaiak mit találtak ki, aztán sikerült túlszárnyalni legrosszabb félelmeimet is. Karaoke... Az én hangommal. Értitek.

Szerencsére ők annyira élvezték, hogy ki se akarták adni a kezükből a mikrofont, így én szerencsésen megúsztam az éneklést. Sőt az egyik srác a Single Ladies full performanszot adta elő. Közben megtanítottak a kockajátékukra, felfedeztem hogy léteznek kínai rockszámok és rájöttem a klubok üzleti modelljére. Ezek nem a lenti piafogyasztásból élnek, hanem a tánctérre néző fenti VIP szobákból.

Egy kicsit nehéz visszaszokni, hogy itt még lehet bent cigizni. Ezzel ráadásul odáig mennek, hogy még a piszoárokon is hamutál van. A WCben pedig kézmosás után nem csak a törölközőt nyomják a kezembe a frakkos WCsfiúk, hanem még rágóval és parfümmel is megkínálnak.

A felkelés vasárnap reggel se ment sokkal könnyebben, pedig jó lett volna korán kipattanni, mert erre a napra maradt minden városnézés és túrázás. Szerencsére igazi kirándulóidő lett, minden szmog eltűnt a városból és még a napot is látni lehetett néha, amikor a felhők is úgy akarták.

Chengde arról híres, hogy ide jártak nyaralni a Qing dinasztia uralkodói, mert itt kicsit hűvösebb van a hegyek miatt mint Pekingben. Ennek örömére több száz épületet húztak itt fel az 1700-as években és a mai napig nagyon szépen megmaradtak. Van itt 70 méter magas pagoda, csomó kis buddhista templom, csónakázó tó, jurták, meg minden amit egy 18. századi uralkodó el tud magának képzelni. További infó van wikipédián.

A jegyvásárlás kicsit bonyodalmas volt, mert nem igazán akarták elfogadni a diákigazolványomat, márpedig a belépő olyan horribilis volt, hogy semmiképp nem akartam kifizetni a teljes árat. Árlista egyáltalán nincs kitéve természetesen. Előző nap már megtudakoltam hogy mennyi a diákjegy, akkor közölték hogy nincs olyan. Másnap egy másik ablaknál az első nő simán csak elhajtott, semmilyen jegyet nem adott nekem. Persze nem adtam fel, egy harmadik ablaknál is sorbanálltam, és ott már egy percnyi vitatkozás után feladta a nő és inkább adott nekem félárú jegyet, csak ne tartsam fel tovább a sort. 60 yuan spórolás pipa. Aztán egy térképárus nénike gyorsan rábeszélt egy tájékoztató füzetkére és lehúzott 10-re. A képek a galériában vannak, kattintásra nyílik:

Fehér turistát a két nap alatt egyet láttam rajtam kívül, ezért aztán annyira nem lepődtem meg, hogy egy dagi 8 éves kisgyerek tátott szájjal bámult percekig, míg az anyja rá nem szólt. Aztán még párszor keresztezte utunk egymást. A másodiknál már kipréselt magából egy hellót. Meglepetésemre angolul. A harmadik találkozásnál megkérdezte hogy beszélek-e kínaiul. A negyediknél bemutatta a hugát is, és itt már közös fotót is kellett csinálni örök barátságunk jeléül.

A palota után egy kis túrázásra adtam a fejem, és felmásztam a varangysziklához, ahonnan a golfütő sziklára is tök jó kilátás nyílt. Eredetileg libegőzni akartam, de addig-meddig alkudoztam a diákjegyért, hogy végül csak a parkba és két templomba szóló belépőt kaptam, libegő jegyet nem. Nembaj, jót tett a séta.

A túrázás után még a város körüli 8 templom volt tervben, amiből kettőbe akaratlanul vettem belépőt és akkor már meg kellett nézni. A buddhista templomok határozottan szépek és nem csak építészetileg különböznek a katolikustól, de a sok szexelő szoborból is könnyen rá lehet jönni hogy itt valami kevésbé prűdről van szó. Viszont a második már nem nyújtott akkora meglepetést, nyolcat végignézni pedig se időm, se pénzem nem volt már, így kiválasztottam a legnagyobbat és odataxiztam.

Bent megint megtalált a dagi kisfiú, és mivel itt nem nagyon volt több út, kb végig rajtam ragadt. Megbeszéltük kínaiul, hogy ki hány éves, hány tesónk van, milyen mobiltelefonunk van, honnan jöttünk, aztán az anyukája segített elmagyarázni, hogy hol is van Magyarország. Búcsú előtt még újra kellett vele fotózkodni egyet és ehhez már a kabátját is levette, hogy igazán jól mutasson. Most látom csak milyen soványnak tűnök mögötte, lehet több képet kellett volna csinálni.

Hazautazás előtt még toltam egy vacsorát egy random kifőzdében, ami a kendős nőkből és furasipkás csávókból ítélve ujgur lehetett. Valami magyaros krumplistésztaszerűséget sikerült kifogni némi csirkével megspékelve.

Hát útlevelem ugyan nincs, de rájöttem hogyan tudom kicselezni a gonosz vonatjegyárus nénit: busszal megyek. Sajnos a buszjegyárus néninek is első dolga volt útlevelet kérni, viszont készültem és kinyomtattam az útlevelem fotóját. Ez már elég volt. Szóval jövő héten már lehet vonatozni is fogok, de nem akarom elbízni magam.

Chengde-t már elég messzinek ítéltem ahhoz, hogy a pekingi szmog már ne érjen el, de mégis 3 óra alatt elérhető, így 11-re ott lehetek. Na hát az első nehézség ott jött, hogy 7 óra helyett 10-kor sikerült kikászálódni az ágyból, utána meg a buszpályaudvarról kiderült hogy már nem létezik, mert egy felhőkarcolót húztak fel a helyére. Ez történik, ha 2 éves utikönyvből tájékozódsz Kínában. Semmi gond, viszonylag gyorsan megtudakoltam az információs pultnál, hogy honnan indul a busz, és délben már úton is voltam.

A buszon a menőbb székeken Adidas üléshuzat volt, gondolom itt felfedezte a piaci rést az Adidas. Vagy inkább az élelmes kínaiak a rést a kamionon. A kínai buszokon egyébként nem az a probléma, hogy nem tudod hátrahajtani a székedet, hanem hogy nem tudod visszaállítani, így mindenki fekvő pózban utazik.

3-ra megérkeztem Chengdebe, de ott se az utikönyv szerinti helyen tett le a busz, hanem valahol a város szélén. Gyorsan lealkudtam egy taxit (már ilyet is tudok kínaiul) és 400 forintnyi pénzért vitt be a vasútállomáshoz. A levegő azért itt sem volt tökéletes, egy pekingi átlagos naphoz tudnám hasonlítani. De így már lehet lélegezni legalább. Kb. négy óra lett mire hotelszobát szereztem, és mivel minden értelmes látnivaló 5kor zár, csak egy lightos városnéző sétára mentem sötétedés előtt.

A hotel árakat határozottan barátinak mondanám, 4000 Ft-ért egy ilyen szobát kaptam:

Sőt még volt benne valami tűzvévédelmi gázmaszk is, amin nagyon gondolkoztam hogy le kéne nyúlni. Pekingben nagyon jól jönne a durvább szmogos napokon. Milyen jól mutatnék már benne. Bár lehet hogy öltöny nélkül már nem lenne olyan menő. Sőt még Halloweenre is jól jönne.

Chengde konkrét látnivalóiról és az ujgur vacsoráról majd a következő posztban.

Eddig minden szép és jó, talán egy dolgot tudnék kiemelni, ami idegesít. A bürokrácia. Útlevél kell még a vonatjegyvásárláshoz is, csoda hogy az alkoholvásárlás nem regisztrációhoz kötött. Már ott gyanús volt, mikor 8 igazolványképet kértek az idejövetel előtt. És kellett is mind. Ilyen igazolvány, olyan dokumentum, orvosi vizsgálati papír, lakcím igazolás, tartózkodási engedély kérvény, stb. A pénztárcámban annyi NCFes kártya van, hogy esélytelen pénztárcán keresztül leolvastatni. Egyetlen kártyában nincs chip, a bankkártyában.

De a mai eset kiverte a biztosítékot. Jönnék vissza a szobámba óra után, erre nem működik a belépőkártya. Nem tudok bemenni, a lakótársam meg sehol. Portára le, néni egyre idegesebben magyaráz, persze ez már meghaladta a kínai képességeimet. Végül a technikát hívtuk segítségül, okostelefonom meg gyorsan kiköpte angolul, hogy lejárt a vízumom. Közöd?

Az útlevelem a rendőrségen csücsül, pont a tartózkodási engedélyem miatt. De ő addig nem hajlandó meghosszabbítani a belépőkártyámat, amíg nem látta az átvételi elismervényt az útlevelemről. Hozzam le a szobából, amibe épp nem tudok bemenni. Takarítónéni beenged, lecaflatok a portára megmutatni. Jó, így már jó, de 27-én azonnal menjek az útlevelemért mert ha nem mutatom be, akkor megint kizárnak a szobából.

A lakótársam közben visszajött és megmutatta hogy lehet kártya nélkül feltörni a zárat. Megnyugtató hogy nem leszek kizárva, viszont aggasztó hogy ennyi erővel bárki bejárkálhat a szobába...

Már egy ideje nézegetem a fapados repjegyeket és végre találtam egy igazán jót, 16$ Oszakába. Az oda-vissza megvan 7000 Forintból. Zsírkirály. Elkezdtem szállásokat nézegetni, már össze is állt a fejemben, hogy 2 éjszaka tatamis szobában, két éjszaka kapszulahotelben, így minden japán specialitást kipróbálok. Nem is olyan drágák. Ilyen low budget túráról álmodni se mertem.

Venném meg a repjegyet, erre a kosárban már nem 32$, hanem 232$. Adó. Szomorú, de itt még nincs szabályozva a fapadosok átbaszása így a naiv kis európaiak jól bedőlnek a csábító reklámoknak és jót koppannak.

Úgy néz ki Japán kiruccanás nem lesz idén. No nem mintha a 232$ olyan sok lenne a repjegyért, csak akkor már nem hétvégi kiruccanást terveznék, hanem rendesen be akarom járni Japánt. Három hetet meg most nem tudok lógni. Majd Thaiföld után újra ránézek.