Hát az úgy volt, hogy a repjegyek nézegetése közben egy furcsa anomáliát fedeztem fel. Guatemala Citybe (Mexikó city-i átszállással) 100.000 forinttal olcsóbb volt a retúr repjegy, mint Mexikó citybe. Ugyanaz a légitársaság, csak eggyel több repülő ugye. És olcsóbb. Sőt, még az egyirányú Mexikó citybe szóló jegynél is olcsóbb volt 50.000-rel ez a retúr jegy. Na hát jött az ötlet, hogy akkor én az oda úton "véletlenül" lekésem a mexikói átszállást, és ott maradok. Vissza meg Guatemalából jövök, hisz úgyis Tikal volt az egyik fő uticél.

Ez egy nagyon jó ötlet is volt, viszont kicsit utána olvastam a dolognak, és bizony a légitársaságok se hülyék, nem véletlenül árazzák így a jegyeket. Nekik még ennyiért is megéri eladni a jegyet a plusz egy átszállással, cserébe meg tudják tölteni a Párizs-Mexikó járatot. Viszont mivel Mexikó népszerűbb célpont, ezért hülyék lennének azt olcsóbban adni. Na de ennyit az ő árazásukról, a tervem ettől még működhetett volna. Viszont ők is tudnak erről a hatalmas cselről, ezért van egy szabályuk az ilyen lázadókra mint én: ha kihagyok egy járatot, törlik a repjegy retúr ágát. Persze ezt a szabályt csak indulás előtt fedeztem fel.

A fél repjegyem elvesztegetése nem igazán opció, úgyhogy két lehetőségem maradt: vagy a boarding közben tűnök el a semmibe Mexkóban és akkor a rendszerük szerint hivatalosan felszálltam, vagy elrepülök Guatemaláig és egy körutat teszek az eredeti (nem túl kidolgozott) tervet felborítva. Az első elég kockázatos, függ ugye a reptér szervezettségétől. Nem véletlenül szokták ugye leszedetni a kapunál meg nem jelent emberek csomagjait (terroristaveszély!). És nem véletlenül vannak ezek a szabályok, de mégiscsak Mexikóról beszélünk, nem vártam túl nagy szervezettséget. Malajziában is volt olyan reptér ahol a literes Becherovkát vittem fel kézipoggyászban, akkora volt a nemtörődömség és a káosz.

Na de hát mint a címből már rájöhettetek én a kevésbé kockázatos utat választottam, mivel a landolás után a mexikói reptér nemcsak hogy az eddigi egyik legpuccosabbnak tűnt, de konkrétan minden sarkon állt egy ember hogy eligazgasson. Úgyhogy gyorsan vettem a mobilomon egy Gatemala-Guadalajara repjegyet, feladtam a csomagomat, bejelentkeztem az otthoniaknál és aztán vártam öt órát a repülőmig.

Azon azért meglepődtem, hogy a leszállásnál tapasztalt szervezettséghez képest akkora káosz volt a felszállásnál, hogy az "A" terv is simán működött volna. 20 perccel a felszállás előtt még ki se volt írva melyik kapuhoz kell menni, de az információnál persze megmondták. A kapu után vagy 5 különböző repülőre igyekvő tömeget összetereltek, aztán próbáltak valahogy szétválasztani minket. A repülőn senki meg nem nézte hogy hova szól a jegyem, úgyhogy választhattam volna másik random repülőt. Egy kis bátorsággal akárhol is landolhattam volna. Csak hát már feladtam az egyébként kézipoggyász méretű nagy táskámat és a Guetemala-Guadalajara repjegyem is megvolt, úgyhogy inkább beletörődtem ebbe a kis kitérőbe.

Először úgy terveztem hogy Rigába repülök, aztán Vilniusből vissza, viszont mire észbe kaptam annyira felment a repjegy ára, hogy végül visszafelé is Rigából repültem. Így a 4 órás buszutat két irányba kellett megtenni, de van az az árkülönbség, amiért megéri. 

Vilnius első pillantásra egyáltalán nem jött be, mert sokkal inkább egy kisváros benyomását kelti, mint egy fővárosét. Európa egyik legnagyobb épen megmaradt barokk belvárosa az övé, ami 1-2 emeletes házakkal van tele. Nincsenek széles utak és még villamos sincs a városban csak néhány troli vonal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán a második nap felfedeztem a művésznegyedet és modern üzleti részt és ezek azért megváltoztatták az első benyomást. Uzsupisz köztársaság a bohém, művész városrésze Vilniusnak. Poénból saját köztársaságot kiáltottak ki, még alkotmánya is van 30 nyelvre lefordítva és kifüggesztve az egyik utcában. Magyarul persze pont nincs. Itt minden utca tele van művészi installációkkal és festményekkel. Egy téren például harminc zongora van kiállítva.

A folyó túloldalán egy új felhőkarcolós negyed is épül, ami most még elég viccesen néz ki családi házakkal körbevéve. 

Mint korábban írtam, Mexikó előtt még egy kis kitérőt teszek a Baltikumba, így jöjjön egy kis ízelítő a lett fővárosról, Rigáról.

Mikor ellátogatok egy új városba, általában egy "free walking tour"-on szoktam kezdeni, ahol jófej idegenvezetők körbevisznek a tipikus és kevésbé tipikus helyeken, mesélnek az ország történelméről, jelenéről és lényegében egy jó összefoglalót adnak, hogy mit érdemes még megnézni a városban. Ezért cserébe borravalót várnak a túra végén. Néha ég is a pofám, hogy én csak 1 eurót szoktam adni, míg a nyugateurópaiak 10 eurósokat lobogtatnak, de aztán kiszámolom hogy a nagy létszámból adódóan két óra alatt összeszednek több száz eurót, szóval nincs rossz órabérük. A rigai idegenvezető valami eszméletlen jófej volt, úgyhogy meg is osztanék néhány történetet, amit tőle hallottam.

A történelmükről annyit, hogy a baltikum volt az utolsó pogány része európának, aztán jöttek a németek és a tipikus keresztény értékrend (mint a szeretet, a béke és az elfogadás) szerint fegyverrel rájukkényszerítették a nyugati vallást. És egyben megalapították Rigát is, ami tehát nem egy lett városként, hanem egy hansa kereskedővárosként született egy stratégiai tengeri kereskedelmi csomópontban. Ez volt a város veszte is, hisz folyamatosan rajtuk marakodtak a nagyhatalmak. Voltak német, svéd és orosz uralom alatt, a virágzó kereskedelem pedig bevonzotta a zsidóságot is és a második világháborúig kb. 40% volt a zsidó lakosság aránya. Azóta 1%.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Amikor a jelen problémáiról beszélt mintha egy az egyben a magyar rögvalóság leírását hallgattam volna végig: a nyugati agyelszívás, a rossz és alulfinanszírozott egészségügy, a korrupció. Migránsellenes propagandára persze nem költenek vagyonokat, így azért tudnak a valódi próblémákkal foglalkozni. A felsőoktatásban például már bevezették a teljesítmény alapú motivációt: a legrosszabb x% megy fizetősre, a legjobb fizetősök pedig az ingyenesre. 

Maga Riga egyébként nagyon sokszínű. Van egy gyönyörű középkori belvárosa, ahol lényegében csak német orvostanhallgatók és az angol bulituristák laknak, de valahogy erre nem problémaként, hanem lehetőségként tekintenek. Van rengeteg régi fából épült hansa stílusú ház, van egy Art Nouveau negyed, van szovjet szocreál része, és persze a külső kerületek lakótelepei, ahol az átlag lettek laknak. Apropó szocreál, sikerült meglátogatnom a tizedik és egyben utolsó sztálinbarokk felhőkarcolót. Ebből 7 van Moszkvában, egy Varsóban és egy fél Kijevben, és most letudtam az utolsót is Rigában.

A városban annyira sok park és zöld terület van, hogy nemrég hódok költöztek a belvárosba és ezért a vízparti fákat körbe kellett rácsozni, nehogy tönkretegyék az állatok.

Szerencsére sikerült találnom egy hagyományos, de felújított önkiszolgáló éttermet, ahol (remélhetőleg) igazi lett kajákat próbálhattam ki, ami nem sokban különbözik a többi kelet-európaitól: sok káposzta, sok bab és persze hús minden mennyiségben. Szóval ahhoz képest hogy elvárások nélkül indultam el Rigába, egy kifejezetten érdekes, élhető és sokszínű várost ismerhettem meg.

Sok hely van még a bakancslistámon, de az első uticélt végülis az időintervallum szerint választottam ki. Szeptemberben ugyanis mindenképpen visszatérek egy kis időre az országba, ehhez igazodva pedig két dolog jöhetett szóba: nyári egyetem Kínában vagy beutazom Mexikót és környékét. Előbbiből első körben nem találtam szimpatikusat, utóbbiba pedig kicsit jobban belemélyedve csak egy kérdés maradt bennem: miért nem Mexikó volt eddig a bakancslistám élén?

Ahogy ülepedtek bennem a korábbi utazásaim élményei, egyre tisztább lett, hogy mit is szeretek csinálni és mit nem. Olyan utam nem volt, amit megbántam volna, de több olyan is, ami egyszer jó volt, de nem csinálnám meg még egyszer. Örülök például, hogy megmásztam a Rinjani vulkánt, de soha többet nem megyek három napos hegymászásra. Örülök, hogy voltam a borneói dzsungelben, láttam húsz centis rovarokat, mérgeskígyókat, tűzhangyákat és hárommillió denevért, de a 40 fok 100%-os páratartalommal az nem az én világom. Izland gyönyörű, sarki fényt mindenképpen látni kell egyszer, de a gejzíreket és a kopár hegyeket is meg lehet unni, elég volt belőle két alkalom. 

Ott vannak viszont azok, amiket bármikor újra megcsinálnék: búvárkodás Manta rájákkal, Angor Wat vagy Csernobil. Ebből kettő elhagyatott romváros, egy pedig búvárkodás. Na pont ezekből van bőven Mexikóban, ezért is gondolom hogy nem fogok unatkozni. 

A döntésemben azóta többen is megerősítettek. Egy rigai hostelben megismert brazil srác szerint például egész Latin-Amerika legérdekesebb, legszebb és legolcsóbb országa Mexikó. És még biztonságos is, bár lehet erre nem egy brazíliai a legjobb forrás. Egy azeri srác egyenesen ódákat zengett Mexikóról, főleg mert ő sem beszél spanyolul és szerinte Mexikóban jól lehet boldogulni az angollal. Na erre kíváncsi leszek. 

A másik véglet egy amerikai srác sztorija volt, aki átruccant kocsival Tijuanaba, leparkolt a főtéren, a barátságos helyiek meghívták pár piára és másnap a parkban ébredt a kocsikulcsa és a kocsija nélkül. Tanulságos sztori, de azért ez még nem rettent el. Megpróbálok majd minél kevésbé amerikainak kinézni és próbálom elkerülni az amerikai nyaralóövezeteket. 

Igen, a hír igaz, újraindul a blog! Lassan három éve lesz, hogy visszajöttem Kínából és bár nagyon szeretem Budapestet, de a jóból is megárt a sok. Egyre jobban elkezdtek bosszantani az apróságok, a sok nemtörődöm ember az utcán, a hajléktalanok, a propagandaplakátok, a bicikliutak hiánya, a kátyúk, a metrófelújítás káosza, a szemét. Egyre jobban bosszant, hogy a sok befizetett adóból ezek közül egyik probléma megoldására sem futja. Csak a propaganda fejlődik, a város nem. Úgy éreztem kezdek kicsit belefásulni a mindennapokba, és azon kaptam magam, hogy minden hónapban vettem egy repjegyet egy hosszú hétvégei kiruccanásra. Ha jobb nem jutott jobb eszembe, akkor Berlinbe. Viszont ez nem a legköltséghatékonyabb módja az utazásnak, úgyhogy megszületett a nagy döntés: szabadságot kérek Budapestből és eljött az ideje egy újabb hosszú útnak.

Első állomás: Mexikó. Vagyis igazából Mexikó a hatodik, mert előtte teszek egy Berlin-Riga-Vilnius-Berlin kört, aztán pedig Párizsban szállok át. De a hatodik állomás már tényleg Mexikó city lesz.

 

Kuala Lumpur után Malajzia egyetlen elviselhető hőmérsékletű helye felé vettem az irányt, a Cameron felföldre. Itt alig megy 20 fok fölé a hőmérő de mégis igazi dzsungel terül el rajta. Már ahol nem irtották ki és ültettek teát a helyére. Még korábban olvastam valahol hogy a teraszos rizsföldeknél csak egy dolog néz ki jobban: a teaültetvények. Ha nem is veri a vietnámi rizsföldeket, de azért a zöld teával borította lankák határozottan jól néznek ki. A teaültetvény melletti teagyár már kevésbé nyűgözött le, de legalább mostmár tudom hogy a magyarországon elterjedt filteres "por" a legalja minőség a négyből, konkrétan csak a normális minőségű teák előkészítése során keletkezett hulladék. Persze valaki pont ezért rajong, pár nappal később találkoztam egy ausztrál nővel aki ettől tök függetlenül egy dolgra tudott csak asszociálni mikor megtudta hogy magyar vagyok: "Ó nektek vannak azok a jó barackos meg epres teáitok, az hiányzik a legjobban onnan."

A másik nap egy kis túrára indultam, ki is néztem egy vízeséshez vezető útvonalat. Mikor le kellett volna térni az útról az ösvényre, két ijedt svéd lány jött velem szembe, hogy szerintük figyelték őket és ki fogják őket rabolni, ezért inkább visszafordultak. Nem egészen értettem az aggodalmukat, egy fejlett országban csak nem történik ilyen. Mikor már majdnem meggyőztem őket hogy csak paranoiásak és hármónkat nem rabolnak ki, lefékezett egy lepukkant ezer éves kocsi mellettünk és egy rosszarcú india forma kiszólt, hogy "Lányok láttam visszafordultatok. Menjetek csak tovább a vízesés arra van." Na ekkor én is beláttam hogy talán jobb nem erre menni és együtt kerestünk egy biztonságosabbnak tűnő túraösvényt. A Thaiföldi gyanús esetek óta nem igazán hagyok értéket a hotelszobában, így konkrétan tablettel, telefonnal, fényképezővel és az összes pénzemmel együtt indultam túrázni, franc se akar így rablótámadás áldozata lenni. 

A két csaj kicsit jobb formában volt mint én, de azért rendszeresen megálltak hogy bevárjanak, elvégre én vagyok a hős aki "megmentette" őket az indiai rablóbandától. Még 22 fokban is megerőltető volt ez a túra, el se tudom képzelni 35 fokos dzsungelt hogy lehet elviselni. Aztán kiderült hogy a szállásunk is egymás mellett van, elvittem őket hot potozni, amit itt valamiért steamboat-nak hívnak, pedig se a gőzhöz se a hajóhoz nincs köze. Azóta kb. 1 nap lemaradással követem őket, mert ők is a Lonely Planet bejáratott útvonalán mennek végig. Csomót lógunk együtt, most épp ugyanabban a búvárközpontban merülünk, de ez egy későbbi sztori lesz.

Végre sikerült pár teljes napot eltöltenem Kuala Lumpurban, bár az első kettőt szinte teljesen átaludtam az időeltolódás miatt. A keleti irányba utazást már másodjára szenvedem meg és mivel most még kevésbé voltam motiválva a korán kelésre, kb. egy hét volt mire leküzdöttem. Sajnos az hamar kiderült hogy a látnivalók nagy részét a múltkor itt töltött fél nap alatt letudtam, így nem is értem hogy lehet Kuala Lumpur a világ 10 leglátogatottabb városa között, olyan helyeket előzve mint Róma, Amsterdam, Barcelona vagy Tokió. Lehet csak azért mert szezonon kívül jöttem, de a turisták száma egyáltalán nem olyan durva mint Bangkokban, ami egyébként az első a listán, Londont, Párizst és New Yorkot is előzve. Bangkoknál valószínűleg csak az történik hogy a Thaiföldi turisták mind megállnak egy-két napra, Kuala Lumpurban pedig inkább üzleti ügyben járhatnak az emberek, bár így sem értem hogy előzheti Shanghait vagy Tokiót.

Ha sok új látnivalót nem is kaptam, kulinárisan azért elkényeztetett a város, remek kajákat ettem a kínai és indiai negyedben. Meglátogattam a világ legnagyobb madárparkját és végre vettem egy új telefont a három Fórum méretű műszaki plázában és a vásárlás mellé járó sorsjeggyel nyertem egy gagyi hordozható aksit. Az előttem lévő indiai forma és az utánam jövő kínai néni is ugyanezt nyerte, a különbség csak annyi hogy velük nem fotózkodott végig az összes eladó, amint átnyújtják a nyereményt. Aszittem Kína után végre megszabadulok a sunyi közös fotózásos próbálkozásoktól, de ez valamiért mélyebben gyökerezik az ázsiai kultúrákban. Telefont szerintem határozottan megéri itt venni, semmivel nem drágább mint Kínában, de legalább rendes nyugati szoftver van rajtuk. Szegény malájok egyébként eléggé meg vannak lőve, mert nemrég vezették be az ÁFÁ-t és egyből kemény 6%-ot kell fizetniük minden vásárlás után. Szinte nem volt olyan hely ahol ne panaszkodtak volna rá vagy ne szenvedtek volna a pénztárgéppel valamit. Új még nekik...

Úgy tűnik minden hosszabb utazásom egy kisebb katasztrófával kezdődik, múltkor a tabletem tört össze, most meg sikerült az első hotelben bolhát összeszednem. Eleinte még reménykedtem, hogy csak valami ágyi poloska csipkedett össze amit egy költözés megold, de sajna nem így lett. Azóta kicsit figyelmesebben olvasom el az értékeléseket és errefelé ez általános probléma lehet, mert az olcsóbb kategóriában szinte minden második szállásnál felmerül. Jópár átvakarózott nap és sikertelen patikában érdeklődés után már fontolgattam hogy kisállatkereskedésből szerzek valami bolhairtó nyakörvet, új divatot teremtve ezzel. De végül egy 7/11-ben sikerült por formájú rovarírtót találnom ami megoldotta a gondot.

Aztán pont olvastam egy cikket, hogy egy 16 éves amerikai srác meghalt pestisben, amit bolhacsípéssel kapott el. Franc se gondolta hogy a 21. században létezik még pestis, mindenesetre a száz bolhacsípéssel a lábamom sikerült jól ráparáznom a dologra. Azóta minden egzotikus betegségből kiokosítottam magam, ami azzal jár hogy egyre jobban fosok tőlük és egyre kevésbé értem hogy van még az emberiség életben ennyi hülye gyógyíthatatlan betegséggel a világon.

Ugyan YouTube nincs Kínában, de ettől még a legnagyobb Amerikai popzenészeknek hatalmas rajongótábora van errefelé. Az amerikai zeneipar is kezdi felfedezni ezt az egymilliárdos piacot, és sorra jönnek ki a hivatalos kínai nyelvű weibo (kínai twitter) oldalak és a legnagyobb nevek már a turnéjukba is beépítik Kínát. Múltkor például Linkin Park koncert volt Kantonban, amin meglepődtem mert ilyen zenét kedvelő kínaival még nem találkoztam, ez teljesen hiányzik a helyi kínálatból. 

A nyugati zenénél egy fokkal népszerűbb a koreai és japán popzene, a helyi zenekarok is ezt az irányvonalat követik. Már megvan a helyi Gangnam style is a helyi Irigy Hónaljmirigy előadásában, kíváncsi leszek ez befut-e nemzetközileg. Ebben is megvan minden ami az elődjében, undorítóan fülbemászó dallam, hülyetánc, gagyi videó, a kérdés csak az, hogy van-e még ilyenre igény nemzetközi vizeken. Minden boltban és karaoke bárban ez szól, pedig már egy éves a "remekmű". Csak erős idegzetűeknek ajánlom, aztán senki ne panaszkodjon nekem hogy egy napig ez megy a fejében. Most pedig következzen a Kicsi alma a Pálcika tesók előadásában. 

Ja és hogy a magyarokat se felejtsük el, a Belga mindennyelvű Szerelmes vagyokja mellett van kifejezetten kínai piacra dolgozó magyar előadó is. 

 

A Peking környéki látnivalókból már rég kifogytam, ezért kevésbé híres és messzebbi helyekre merészkedünk újabban. Ilyen volt Yesanpo is, ahol ugyan sok érdekes nincs, de már a vonatozás is kalandosra sikeredett. Napi egy vonat indul ugyenis, amire már hetekkel előre elfogynak a jegyek. A száz kilométert 3 óra alatt teszi meg a csodavonat, amivel még mindig gyorsabb mint a busz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezúttal nem én vettem a jegyet, hanem haverom foglalta a neten, amihez természetesen kell az útlevélszámom is és vagy három extra regisztráció. Na itt egy kis hiba csúszott a dologba, ugyanis elírtuk az útlevélszámot, és mivel külföldiként automatánál nem lehet felvenni a jegyet, a tíz perc sorbanállás után a nő egyből kiszúrta hogy nem stimmel egy szám. Hiába nem sok ember szaladgál az én nevemmel és eggyel különböző útlevélszámmal, tudva a foglalási számot, a szabály az szabály, nem adhatja ki a jegyet, menjünk a főnökéhez. 20 perc sorbanállás után a főnökúr is szétteszi a kezét, szabály az szabály, nem stimmel egy számjegy, ő ezt bizony nem adhatja ki, itt nem lesz utazás. 10 perc veszekedés után elértük azt, hogy ha átrohanunk az állomás másik végébe, akkor ott sztornózzák a jegyet és akkor egy másik ablaknál megvehetjük a felszabaduló egyetlen jegyet. Azt nem teljesen értem, hogy ha kiadni nem lehet akkor sztornózni miért. Végül csak negyven perc sorbanállás, 10 perc veszekedés, 4 ablak és már meg is volt a 280 forintos vonatjegy, maradt még vagy 2 percünk a vonat indulásáig. Hát abba a vacsi már nem fért bele, de előrelátóan egy kis Oreót csomagoltam a háromórás útra. 

Yesanpoban a szokásos kiépített természeti park fogadott, magas kanyonokkal, libegőkkel, vizesésekkel, semmi különös, de a stresszes vonatút után kikapcsolódásnak pont jó. Aztán jött még egy kör a tónál, mert csak kombinált jegyet akartak adni, mi viszont csak tutajozni akartunk negyedáron. A kamu dumájuk az volt, hogy ma erős a szél, ezért limitálni kellett a látogatószámot. Persze, én meg most érkeztem Kínába és ez volt az első átkúrási próbálkozás. Külön leckében foglalkozik a tankönyvünk a fogyasztóvédelemmel, itt sem szeretik ezt a szót. Olyan 5 perc veszekedés és könyörgés kellett, végül nem akarták tovább feltartani a sort és megkaptuk a külön jegyet. A kínai bambusztutaj elég menő, és a hegyekkel körülvett tó sem utolsó látvány. 

Jön majd újabb kajaposzt is, de most egy másik szituációról mesélek. Múltkor az Isteni műszak című magyar filmet néztem, ami egyébként remek, ajánlom mindenkinek. Lehet fikázni Vajnát sokminden miatt, de amit a magyar filmgyártással csinált az zseniális. Úgy sikerült magyar filmeket csinálni, hogy egyszerre lettek nézhető közönségfilmek és egyedi művészfilmek amik sorra nyerik a nemzetközi díjakat. No nem azért mert Vajna olyan kiemelkedő szakember lenne, de úgy tűnik pont egy átlagos amerikai producer hiányzott a magyar filmalapból. 

Na de visszatérve az Isteni műszakra, volt benne egy jelenet, amikor kínaiul jóétvágyat kívánnak, és ciki vagy sem, de 6 hónap kintlét alatt egyszer sem hallottam. Aztán kettesben vacsorázva az egyik kínaival vacsora közben megkérdeztem, hogy hogy is van ez. 

- Hát végülis mondhatod, de elég sznobnak hangzik. Én nem erőltetném a helyedben.

Aztán ugyanezzel a sráccal egy házifeladatomat csináltuk éppen, egy párbeszédet kellett felvenni arról hogy a parkban véletlenül összefutunk.

- Ni hao!
- Várj, ez így nem jó.
- Basszus, csak köszöntem. Az van a szituációban hogy találkozunk. 
- Jó, de barátok nem köszönnek.
- Mi van? Az előbb is köszöntünk mikor feljöttél. 
- Igen, már mondani akartam hogy olyan fura hogy mindig köszönsz. Barátok nem köszönnek, csak belekezdenek a beszélgetésbe. 
- Ja bocs, többet nem fordul elő.

Azt hiszem ez mindent elmond a kínai illedelmességről. Sokan keverik Japánnal, azok hajlonganak a tisztelet jeléül. A kínai meg a lábad elé köp mert útban vagy.

Röviden? A "nekem ez kínai" kifejezés nem véletlen. Ezek tényleg mazoisták. A részletek helyett mondok inkább pár példát.

Kínai haverom múltkor szivatott mert nem ismertem fel egy karaktert, de szerencsétlenségére készültem az ilyen esetekre. Megkértem hogy írja le azt az egyszerű szót, hogy tüsszenteni. Nem tudta. Még a közelében sem járt. A tanáraim sokszor gondolkoznak a táblára írás közben és rendszeresen elrontják. Diplomás, anyanyelvű emberek sem tudnak leírni alapvető szavakat. 

Jó, ki ír kézzel a 21. században, de az olvasás se megy nekik jobban. Múltkor Ticket to Ride-ot játszottunk és a hamis kínai játékom tábláján angolul és kínaiul is rajta vannak a városnevek. Az egy dolog hogy nem ismerik az európai városokat, de még elolvasni se tudják őket kínaiul. Ketten találgatták, hogy egyes városneveket hogy kell kiejteni és volt ami még így is mellément. Egyes történelmi helyek hagyományos feliratait még megtippelni se tudják, de Peking utcáin sétálva is futottunk már bele olyanba hogy "jéé ezt a karaktert még sose láttam" és akkor megnézi a telefonjában. Telefonon pötyögve rendszeresen azonos kiejtésű de teljesen más jelentésű szavakat küldenek el, ezzel nem kicsit összezavarva engem. 

Másik kedvencem mikor egy karakterről kérdeztem egy kínait. "Hát azt nem tudom mit jelent, de biztos valami pozitív dolgot, mert olyan jó érzésem támadt tőle." Hát köszi, ez nagyon konkrétra sikeredett. Jó persze, aki ismeri a nyelvet már nem akad fent ilyeneken, vannak szavak amiket főleg szóösszetételekben használnak és a karakterben attól még benne van pár jelentéshez kapcsolódó elem. 

És akkor ott van az, hogy egymást se értik. Más nyelvekhez képest rengetegszer kérdeznek vissza egymásnak, és sokkal aktívabban használják a kezüket. Nem olyan olaszosan, hanem olyan süketnémásan mutogatnak egymásnak. Egyszerűen minden szó ugyanolyan és mutogatás nélkül ők se értik hogy most melyikre is gondolt a másik. Telefonban viszont nem tudnak mutogatni, marad helyette a hangosan beszélés és a háromszor elismétlés. Szabályosan fülsértő ha a buszon mellettem telefonálnak. 

Azért találkoztam már pár európai nyelvvel, de a kínai tényleg egészen más. Van egy szó, megnézed a szótárban és ezzel meg is volnánk. Na nem a kínaiban. A kínai szótárban kb 8-10 különböző jelentés fog szerepelni, valamikor mindegyiket jelenti, valamikor egyiket se igazán, csak ezekkel próbálják körülírni. A tanárok sokszor fél óráig magyaráznak egy-egy szót vagy kifejezést. Mert például a boldog szónál nem mindegy hogy kicsit vagy nagyon boldog, hirtelen lett boldog vagy általánosságban az vagy simán csak boldogságot kívánsz. És ott vannak a végtelen számú szinonímák, amik persze nem minden szituációban jelentik ugyanazt. Amikor az ötödik szinonímát tanuljuk a "találkozni"-ra meg a 15.-et a "nagyon" szóra, akkor elkezd tiltakozni az agyam, ez már nem fér bele. Persze szerintük mind különböző, a 10. például az extrémen nagyonnál kevésbé, de a nagyon-nagyonnál kettővel jobban nagyon. Bepötyögöm a szótárba hogy "very" és lefagy, mert nem tud egyszerre annyi szót listázni.

Amivel én a legtöbbet küzdök az a szavak megjegyzése. Sose magoltam angol vagy francia szavakat, azok pár elolvasás után ragadtak. Az eddigi nyelvekben sokkal fontosabb a mássalhangzó, a kínaiban viszont inkább a magánhangzó és a hangsúly különbözteti meg a szavakat. Az én európai fülem és agyam nincs erre ráállva és egyszerűen minden szó ugyanúgy hangzik. Van guang, guan, guai, gua, gui, guo, gou és mindegyikből legalább öt más-más hangsúllyal és más írásjeggyel. Az írásjegy-jelentés párost sokkal hamarabb megjegyzem mint a kiejtést. A hab a tortán, hogy nem egy az egyhez megfeleltetés van. Egy kiejtéshez sok jelentés és sok különböző karakter tartozik. De még ugyanannak a karakternek is rengeteg jelentése van. A mostani tudásommal úgy érzem mint amikor angolul Shakespeare-t próbáltam olvasni. Minden szót ismerek, de összerakva semmi értelme a mondatoknak. Ha elémraknak egy kínai szöveget, a legtöbb karaktert ismerem, de azzal a jelentéssel semmi értelme az egésznek. Megkérdezem a tanárt, igenigen, azt is jelenthetné, de itt inkább ennek a szónak a 7. jelentését nézd. Anyád.

Az új divat, hogy nem is telefonálnak hanem rövid hangüzeneteket küldenek egymásnak. Szerintük azért mert lusták pötyögni, szerintem azért mert nem tudnak gépelni. Ha mondom nekik hogy nekem ez így nem fekszik akkor megsértődnek és visszasértenek "gondoltam jót teszek neked mert nem tudtad volna elolvasni ha begépelem". Hát először is a kurva anyádat, másodszor ha elolvasni nem tudom akkor kiejtés alapján se fogom felismerni, harmadrészt legalább megpróbálhatnál artikulálni, mert tízszer is visszahallgattam, de nem sikerült kihallanom a lényeget. És hiába magyarázom neki hogy ha begépelné legalább a szótárban meg tudnám nézni, de a remek pekingi akcentusával nem tudok mit kezdeni. True story, "barátságok" értek így véget.

Ez persze nem panasz, senki nem mondta hogy könnyű lesz. Én kihívásra vágytam, hát megkaptam. Az biztos hogy egy egészen új élmény. Már a kínaiul filmnézős fázisban vagyok, és végülis az angol tudásomat is így szereztem, szóval talán nem reménytelen. Bár legutóbbi a zsírvásárlás még némi kommunikációs problémába ütközött, de magyaráztam már társasjátékszabályt kínaiul és a taxisofőrök már elsőre megértik mit akarok, ez azért a pekingi iq-harcos sofőröket ismerve nem kis teljesítmény.

Xi'anban az egyik napi program a Tang dinasztia korabeli kultúrát bemutató park volt, ami ellen hiába tiltakoztam, kínai utitársam ragaszkodott a megnézéséhez. Pont azt kaptuk amit vártam: egy túlárazott, replika épületekkel teli parkot, amit azért a kosztümös előadások feldobtak. Persze azokat megtalálni sem volt egyszerű, mert az első helyszínről kapásból elzavartak hogy ez felújítás miatt zárva és egyébként sincs itt semmilyen előadás, hiába mutogattuk a gondosan lefotózott előadásbeosztást. "Azok csak kiállítások". Persze, azért van rajta napi két időpont. Egyébként is kiszúrom már a tipikus kínai "fingom sincs, de azért kamuzok valamit" arckifejezést, elégszer láttam már mikor útbaigazítást kértem és még véletlenül sem sikerült ott kilyukadnom ahol kellett volna.

• 
• 
• 
• 

Volt dobshow, éneklés és hagyományos papírvágás, amire nagyon büszkék, bár szerintem nem véletlenül nem lett olyan híres mint a japán origami. Az általam mindig is sárkánynak hitt hagyományos jelmezekről kiderült hogy azok oroszlánok lennének. A tűzokádók egész merészek voltak, simán a foguk közé kapták a fáklyákat a lángoló végüknél fogva, többször felgyújtották a nadrágjukat és közben valódi üvegcserepeken sétáltak. A török népviseletbe öltözött hastánc előadást annyira nem értettem, de kína keleti felében viszonylag sok muszlim él. A vézna hastáncos csajokon egyébként teljes testet fedő testszínű ruci volt, nehogy kilátsszon a hasuk. A csúcspont a hagyományos esküvő volt, ahol miután a kérők megvívták a harcaikat a közönségből választottak további kihívókat. Hát persze hogy a közönség legjóképűbb külföldijét rángatták fel a színpadra, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyedüli fehérember voltam. Nem elég hogy táncolnom kellett vagy száz kínai előtt, még műkígyót is ki kellett vennem egy fedett kosárból aztán hiába mondtam hogy nem tetszik a menyasszony, mégis beöltöztettek. Kaptam virágkoszorút, bort ittunk, és már enyém is volt az ara. Az a piros turbános én vagyok, a videóból sajnos csak ilyen minőségben tudtam kiszedni a képet. 

Május elseje Kínában is ünnep, de mielőtt nyugtáznátok, hogy ja persze, kommunista ország, azért jó ha tudjátok hogy nem kommunista ünnepről van szó. Az egész világon ünneplik és az USÁ-ból indult az egész. Az uticél ezúttal Xi'an volt, ami azért mégiscsak 1000 kilométerre fekszik Pekingtől és ha már ilyen messzire megyünk, akkor megtoldottuk pár nappal a hosszú hétvégét. Még ha időben nem is sokkal veri a repülő a gyorsvonatot, végül sikerült a vonatjegynél egy kicsit olcsóbb repjegyet kifogni pár nappal indulás előtt, így odaútra azt választottuk.

Xi'an is egy az ősi kínai fővárosok közül, bár az átlagnál kicsit jelentősebb és híresebb köszönhetően az agyaghadseregnek és az egyben megmaradt városfalának. "Egy nap alatt kétezer évnyi történelmet nézhetsz meg Xi'anban" - tartja a kínai mondás, aminek köszönhetően egy kicsit nagyobb elvárással indultam neki mint kellett volna. Pár órát a városfal körbejárására szántunk, ami háromszori kínai nagy fal látogatás után kifejezetten unalmas és monoton, a pagodák sem nyűgöznek le már annyira, de Ázsia legnagyobb zenélő szökőkútját azért megérte megnézni egyszer. Állítólag a Las Vegasinál is nagyobb. Az egykori selyemút végét (elejét?) ma egy szobor jelképezi meg persze egy antik piac egy templommal a tetején.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A város legjobb része a kajautca, ami egyértelműen a legjobb ahol valaha jártam, bár hétvégén az elviselhetőnél kétszer nagyobb a tömeg. Több este is kimentünk, de a helyi kaják kis részét sem sikerült végigkóstolni, pedig sosem ettünk kétszer ugyanolyat. Végre találtam vállalható édességet a rózsalekváros rizstükör személyében, ráfüggtünk a sült minikrumplikra, dupla árat fizettünk egy sültbanánért és az egyik árus nem engedett el amíg nem fogadtam el ingyen egy virsli alakú fűszeres tésztát. Kínai barátom bedőlt a leghosszabb sornál árulják a legjobb kaját trükknek, természetesen mindig pont olyan sebességgel szolgálnak ki, hogy megfelelően csalogató legyen a sor mérete. Amikor ő állt sorba 10 percig, akkor egy csávó szolgált ki és 4 szedte a pénzt. Hiába dicsérte agyon a Discovery Channelös csávó a helyet, a kiszolgálás miatt nem érte meg a várakozást. Az egyik helyi nevezetesség a biangbiang tészta, amit az egyik legbonyolultabb kínai karakterrel írnak, de az egész recept benne van. 

Xi'an legnagyobb látványossága az agyaghadsereg, ami eléggé megosztja az embereket, sokan csalódnak hogy csak messziről lehet megnézni őket. Lehet hogy a turistahordák elkerülése miatt gondosan hétköznapra időzített látogatásunk is közrejátszott, de szerintem akárhonnan is nézzük, azért a 6000 embernagyságú agyagkatona nem véletlenül lett UNESCO-s látnivaló. Megalomán uralkodókból Kínának is kijutott, az első császár kitalálta hogy ha a halált nem tudja kijátszani, akkor bizony viszi a seregét is és az alvilágot is meghódítja. Először az élő embereket akarta magával temettetni, aztán végül csak meggyőzték hogy jó lesz egy életnagyságú agyaghadsereg is. De attól hogy nem igaziak, még nincs két ugyanolyan arcú vagy testtartású szobor a seregben. Van agyagzenész szekció is, hogy szórakozásból se legyen hiány odaát. A lovak nem jártak ilyen jól, mert bár sok agyagló és agyagszekér is van, valódi lócsontokkal is tele van a hely.

Már 13 éves korában elkezdte építtetni a sírját, ami igazából egy egész földalatti város falakkal, épületekkel. A vagyona nagy részét is vele temették és jópár Indiana Jonesba illő trükköt bevetettek, hogy ne legyen olyan könnyű kifosztani. Ez olyan jól sikerült, hogy a mai napig nem sikerült feltárni. A japánok felajánlották a segítségüket az ásatásban a kincsek harmadáért cserébe, de a kínaiak inkább próbálkoznak tovább egyedül.

Még szerettem volna a közeli szent hegyüket is megmászni, de a rossz időbeosztásnak köszönhetően sajnos erre már nem maradt idő. Ennek nem annyira a kulturális része érdekelt, hanem a kihívás, bár visszaemlékezve hogy a múltkor egy átlagosnál meredekebb lépcsőn majd összefostam magam, lehet nem ez a függőleges változat lenne a leghatékonyabb sokkterápia. Majd legközelebb.

Tegnap volt a szobatársam szülinapja és volt pár eddig még nem látott arc a bulin, például egy kazah lány. 

- Szia, honnan jöttél?
- Kazahsztánból.
- Most olvastam hogy nemrég voltak a választások és megint a megszokott csávó nyert 99%-kal.
- Igen igen, vasárnap volt és én is voltam szavazni a nagykövetségen. 
- És kire szavaztál?
- Hát Nazarbajevre.
- Ennyire jó elnök? 
- Nem, de nem akarok fekete listára kerülni.
- Minek mentél egyáltalán el, előre tudható volt hogy ő nyer.
- Ha valamit el akarok érni még az életben, akkor az a minimum hogy elmegyek és rá szavazok. 

Végülis így is lehet. Vajon ennek mennyi köze van ahhoz, hogy kormányunk nemrég 100 fős delegációt küldött Kazahsztánba és hogy ennyire otthon érzi magát Viktorunk. Van még mit tanulni tőlük. 

Közben a tunéziai srác is beszállt a beszélgetésbe és nem értette hogy mit értetlenkedek, náluk is nemrég voltak az arab tavasz utáni első szabad választások és még szép hogy az eddig hatalmon lévő 70 éves papára szavazott. Ugyan nem tervez visszaköltözni, de nem akar az otthonmaradt családtagjainak rosszat.

Végre rászántam magam, hogy vegyek uszoda bérletet, ami Kínában külön sportnak számít. Nem az úszás, hanem az uszodabérlet vásárlás. A helyi bürökráciához a mai napig nem szoktam hozzá, és ezen a nyelvi korlátok sem segítenek.

Elbattyogtam az uszodába.
- Jónapot, uszodabérletet szeretnék.
- Azt itt nem lehet venni, a pár száz méterre lévő konditeremben lehet kapni.
- Ja ez ilyen kombinált bérlet?
- Nem, csak az uszodába jó, de a konditeremben kell venni.
Ok, logikus. Átcsattogtam a konditerembe, ahol közölték, hogy a bérlethez kell a papíralapú diákigazolványom, mert a fényképes nfc-s plasztik diákigazolvány nem jó.

Koliba vissza, másik diákot felszedem, visszacaflatok a kondiba, ahol a csaj belenéz a diákomba, ez pipa, visszaadja és közli, hogy igazolványkép is kell. Itt akartam először ráborítani az asztalt, nem igaz hogy nem bírta 20 perccel ezelőtt mondani, amikor itt jártam. Mutatok a pultra kihelyezett digitális kamerára, hogy akkor az minek van? Az nem jó, papír kép kell.

Vissza a koliba, kép előkeres, harmadjára is visszacammogok a kondiba. Ok, mostmár minden megvan, akkor mosolyogjak mert csinál rólam képet a digitális kamerával. Itt már elkezdtem felmérni, hogy milyen szögből kell megindítani az pultot, hogy a csaj alatta végezze. A mosolyom lehet nem lett teljesen természetes a képen.

- Minek kellett a papírkép, ha most csinálsz rólam egyet?
- Ja, az a kártyára kell.

Mélylevegő, próbálok nyugodt maradni, biztos valami laminált kártyát rittyent nekem. Tíz perc adminisztráció után a kezdembe nyom egy név- és képnélküli nfc-s kártyát, hogy mehetek. Közben sajnos felfedeztem, hogy a pult a padlóhoz van csavarozva.

- Mégis mi a jó k*?#a anyukád r?!&@s lovának a g!%?& f*#&ért kellett a papírképért rohangáltatni ha a rendszeretekbe digitálisan kell? Meg miért mondtad hogy a kártyára kell, ha nem kellett a kártyára?

A kérdés elejét valszeg ő nem értette mert magyarul volt, a válaszát meg én nem, de az irattartó szekrényre mutogatásból arra következtetek, hogy papír formában is iktatják az uszodabérlet vásárlások elkövetőit. Legalábbis remélem hogy a képem nem egy piros szív alakú képkeretben végezte az ágya mellett.

Bár a napi edzés már megvolt, azért átkullogtam az uszodába és sikerült bejutni, ahol kiderült hogy a zárható szekrényekért külön fizetni kell. A folyamat úgy néz ki, hogy a külön erre fenntartott kasszánál kifizetem az egy yuant, kapok egy papírfecnit. A papírfecnit a külön erre fenntartott bácsinál zsetonra kell váltani, a zsetont pedig bedobni a szekrénybe, hogy kihúzhassam a kulcsot. A folyamat kifinomultságából következik, hogy a zseton csak egy bezárásra használható, ha véletlenül a tusfürdőt és a törölközőt ki szeretném venni, akkor új zsetonnal tudom csak visszazárni. Tiszta szerencse hogy csuromvizesen nem a konditeremig kellett elslattyogni, mert papírfecnit már az uszoda kasszájában is be lehet szerezni.

Az egész uszoda egyetlen angol nyelvű felirata a "medencébe lépés előtt kérjük használják a zuhanyzót!" volt, amit csakazértis figyelmen kívül hagytam, miután kiderült, hogy a zuhanyzóért is külön kell fizetni. Másodperc alapon! 

Az uszodában rajtam kívül más külföldi nem volt, gondolom nem sok embernek sikerül abszolválni a bejutást. A medence egyik fele csak külön kártyával használható, egyelőre nem szántam rá magam hogy megtudjam min kell keresztülmenni a megszerzéséhez. Gondolom valami úszóvizsga, aminek a nehezebb része az adminisztráció, szóval inkább kihagynám. Nekem maradt a pancsoló mélységű medence az úszni tanuló kínaiakkal, bár abban van egy elkerített rész a jobbaknak, akik már egy egész hosszt leúsznak amíg én kettőt.

A különös szokásaik közül a kedvencem, hogy minden hossz leúszása után kihajolnak a medence szélére, és diszkréten a lefolyóba köpnek. Ez teljesen kulturált egyébként, az alternatíva gondolom a medencébe csulázás lenne. A másik kedvencem a tengerpartról már jól ismert barnulásgátló női fürdőruha-költemények. Az egyik csajon lévő csipkecsoda például egy közepesen ribancos koktélruhának is elmenne, ráadásul még az úszósapkájához is passzolt a színe és a szoknyarész praktikusságához sem férhet kétség. A kevésbé tolerált szokásaik közé tartozik az érdeklődően bámulás, amit a metrón és az utcán már megszoktam, az uszoda öltözőjében még nem.

Eme remek élmények után már említésre se méltó, hogy úgy megfáztam hogy napokig csak a tanórák miatt másztam ki az ágyból. Ahol egyébként rámszóltak hogy menjek a WC-re orrot fújni, mert ők sem köpködnek órán. Igen, szerintem is egy kaliber.

Még 29 alkalom van az uszodabérletemen, juppí.