A Nanjing és Shanghai közötti utat gyorsvonattal tettük meg, ami hiába ment sokszor 300-zal, a sok megálló miatt több mint két óra volt az út. A vonat a Jangce torkolati ipari régiónak nevezett területen ment keresztül, ami még annál is durvább, mint ahogy azt elképzeltük. Magaskéményes gyárépületek, 10 sávos autópályák, hidak és panelrengetegek váltakoznak. Természetnek nyomát sem láttuk a 300 km-es vonatút alatt. Kábé mintha a Budapest-Nyíregyháza szakasz minden métere be lenne építve.

Kínában nem ritkák a semmiből kinövő 10 milliós városok, de azért a legtöbb fel tud mutatni valami sokszáz éves történelmi emléket. Turistáknak szóló táblákon szokták hirdetni, hogy itt állt valaha az X. dinasztia 513. uralkodójának királyi latrinája. Na hát Shanghaiban ilyesmit nem vártunk és nem is kaptunk, tekintve hogy 200 éve még csak egy századrangú halászfalucska volt. Aztán Tianjinhez hasonlóan megnyitották a szabad kereskedelem előtt és mára Kína gazdasági központja és egyben legnépesebb városa is a maga 23 milliós lakosságával. Peking mind népességben mind gazdasági szerepében elmarad tőle. Az meg csak hab a tortán, hogy az állam is önti bele a pénzt, hogy Hongkongtól végleg átvegye a régió vezető szerepét. A fejlődést pedig mi sem mutatja jobban, mint az alábbi kép a metróépítésekről. Rio helyett Budapest is lehetne egyébként, arányaiban pont annyit változott, hiába adtak át egy új vonalat.

Tehát sokat nem vártam a várostól, de talán pont ezért is lett kellemes csalódás a vége. Pekinggel ellentétben ugyanis az autós forgalom nem annyira durva, a belvárosban alig vannak autópályák, a gyalogosok nincsenek felüljárókra száműzve és a szmog sem fojtogató. Építészetileg Tianjinhez hasonlít, csak kb. ötször nagyobb minden. A koncessziós időkből itt maradtak a XIX. századi épületek, ezt jól kiegészítik a modern üvegfelhőkarcolók és a folyójának köszönhetően rendes szögből rájuk lehet látni. Igazi XXI. századi skylineja van. Hidak viszont csak a külső városrészeken vannak, gondolom a nagy hajóforgalom miatt egyszerűbb volt autós alagutakat fúrni. Így viszont nekünk a metró volt a legolcsóbb átjutási lehetőség.

Azt már az elején eldöntöttük, hogy valamelyik felhőkarcoló tetejére felmegyünk, a kérdés csak az volt hogy melyikre. Van ugyanis a Gyöngy, ami Shanghai legemblematikusabb épülete, bár könnyedén nyerné a legrondább címet is. Vagy van a 474 méter magas sörnyitó, amit lehet csak én hívok így, mindenesetre a szuvenírboltban árultak ilyen sörnyitót. Shanghai World Financial Center a tisztességes neve, és a legmagasabb átadott épület Shanghaiban. Már Dubai lekörözte, de 2008-2011 között ez volt a világ legmagasabb épülete a legmagasabb kilátószinttel. Itt ugyanis nem antenákkal trükköztek a magasság elérése érdekében, hanem az épület legfelső szintje is látogatható. Majdnem fél kilométer felfelé. Áll már mellette egy sokkal magasabb épület is, de annak még daruk (miért nem darvak a többesszáma?) vannak a tetején, nem nyílt még meg. A választás a sörnyitóra esett és a látogatást naplemente környékére időzítettük, hogy a nappali és éjszakai kilátást egyben letudjuk. Aztán ebbe az eső belerondított és aznap a többi épület díszkivilágítása se működött. Így is élmény volt azért a várost ilyen magasról lenézni a városra. Nem, ha nem megyek az ablak közelébe, akkor nincs tériszonyom. Meg végülis tök mindegy, hogy 40 vagy 400 méter, a tériszony nem magassággal növekszik, repülőn például nincs is.

Lehet kitalálni melyik híres épületeknél voltunk magasabban:

A legjobb látnivaló egyértelműen a korábban már említett rakpart, a Bund. Van egy újjáépített, turistás, nagyon kommerciális óvárosa is, ami az eredeti gettóóváros mellett van. Mindkettőnek megvan a feelingje, bár utóbbiból érthető módon a turisták teljesen hiányoznak. A mi szállásunk a gettós rész közepén volt egy halpiac felett. Így már érthető hogy sikerült kifogni ilyen olcsó szállást a világ egyik legdrágább városának belvárosában. A szagok mellett a mocskos szoba és a wifi hiánya sem emelte a konfortérzetünket, de hát nem a szobában ücsörgés miatt jöttünk Shanghaiba. Megnéztük még a francia koncessziós területet, ami az óvároshoz hasonló, csak a kínai helyett az európai kőházas stílusban építették újjá és rakták tele éttermekkel.

A négy napból kettőt múzeumozással töltöttünk. A Shanghai múzeumot minden fórumon dicsérték, ennek ellenére mi 2 óra alatt letudtuk és enyhe csalódott érzéssel jöttünk ki. Semmi kiemelkedő nem volt benne, talán a földszinti sok ezer éves bronzedények meg a hogyan készült rész voltak a legérdekesebbek, de miután ledöbbentünk a korukon, a másik száz ugyanolyan tál már nem adott hozzá semmit. Még a Science múzeumban is több időt töltöttünk el, pedig maga az épület sokkal lenyűgözőbb volt mint a tartalma. Egy közepes minőségű csodák palotája rész volt meg néhány tematikus kiállítás. A design részen például a 3D nyomtatástól kellett volna elájulni és játszhattunk volna színezős programokkal a számítógépen. Az űr részleg kifejezetten gyenge volt a moszkvai űrmúzeumhoz képest, bár volt benne pár kipróbálható kiképzős rész így először ülhettem a minden felé forgós székben. A londoni Science múzeumnál is éreztem kicsit, hogy túlkoros vagyok, de mégis simán elröppent benne fél nap. A shanghai-i viszont egyenesen élvezhetetlen 12 év felett. Ezek után erősen gondolkodok, hogy megéri-e befizetni a pekingibe.

A múzeumok közül talán a propaganda múzeum jött be leginkább, de ennek valószínűleg személyes okai vannak, mivel Moszkva óta bejönnek a propaganda plakátok. Már a múzeum megtalálása is kihívás volt, egy lakóépület alagsorában egy pincében volt kialakítva az egész, ráadásul a Lonely Planet térképe rossz helyen jelölte. Mindenhol hangsúlyozták hogy alig néhány maradt meg a több ezer különböző plakátból, mert a 80as évektől kezdve próbálták a múlt ezen részét teljesen eltüntetni, de így is elég sok ki volt állítva. Érdekes volt látni, hogy mennyire próbálták az amerikautálatot sujkolni az emberekbe és ha már a valóságban nem sikerült megvalósítani, legalább a plakátokról tudatták az emberekkel, hogy milyen jól is élnek és mennyire boldogak lesznek ha az egyenhajviseletet hordják. Az orosz-kínai barátság is sokszor visszaköszönt, sőt 1-2 helyen még Nagy Imre arca is ott virított kicsiben Mao és Sztálin alatt.

A galéria:

Összességében Shanghai nagyon bejött, sokkal élhetőbb mint Peking, de mégis egyértelműen kínai. Egy pénzügyi központtól talán több öltönyös embert vártam, ezzel szemben ugyanazok a kínai arcok vannak mint Pekingben és ugyanúgy nem beszélnek angolul, cserébe még sűrűbben köpnek a lábunk elé. Fehérekből ugyan látványosan több van, de legtöbbjük turista. Ezt nem teljesen értem, miért lesz vonzóbb a turistáknak egy modern nagyváros, mint a több ezer éves múlttal rendelkező Peking? Itt láttam Kínában először utcai kaját áruló fehér embert. Szegényt jól meg is bámultam, nem elég trauma neki hogy a kínaiak tátott szájjal nézik, még a hülye fehérek is ezt teszik...

A nanjingi vonathoz kicsit késve indultunk, így a metró helyett taxit fogtunk, nehogy lekéssük. A sofőr harmadjára se értette hogy a nyugati pályaudvarhoz megyünk, ezért elővettem a vonatjegyemet és azon mutogattam. Basszameg nem is a nyugatihoz kell mennünk, hanem a főpályaudvarra. Ha most pontos lettem volna és van időnk metrózni vagy simán csak tökéletes a kínai kiejtésem és a sofőr megérti mit magyarázok akkor rossz pályaudvaron kötünk ki. Mindenestre az utazók védőszentjének hála időben kiértünk a jó pályaudvarra.

Az ott tapasztalható tömegnyomor, 5 vonatjegyellenőrzés és a vasúti kocsikban minden hely mellé gondosan elhelyezett köpőtál kihozta Zoli kultúrsokkját. Ezen az sem segített, hogy a reggeli érkezésünk után vagy 10 hotelből hajtottak el, hogy nem fogadnak külföldi vendéget. A Four Seasonsbe nem akartunk menni, szóval végül egy netkávézóba robbantunk be hogy keressünk egy külföldieket is fogadó szállodát. Utazásunk során ez volt a legfullosabb szoba 10 pontos kilátással és használható internettel, bár egyben ez volt a legdrágább is.

Kilátás a szobából a városfalra:

Tegye fel a kezét aki fejből fel tud sorolni háromnál több kínai várost. 1 éve még valszeg én sem tudtam volna. Pedig Nanjing elég híres, sőt a legsűrűbben előkerülő kínai történelmi sérelem a nanjingi mészárlás. Gyakorlatilag a japánok elleni propaganda fő eleme, nincs olyan kínai aki ne hallott volna róla. Persze a fiatalok már magasról tesznek rá, de az idősebb korosztály a mai napig gyűlöli a japánokat. Ők a célközönsége a tvben futó történelmi sorozatoknak is, ahol a japánok mindig nagyon butának, esetlennek és gonosznak vannak ábrázolva. A fő probléma, hogy a kínaiak szerint 300 000 embert öltek meg, de a japánok csak 20 000-ret ismernek el. Hogy az igazság melyikhez áll közelebb azt nem tudom, de az tény hogy a japánellenesség a mai napig érezhető. Pár éve volt egy tengeri területi vitája a két országnak, amikor is a japán gyártmányú autók eltűntek az utakról. Néhányat ugyanis felgyújtottak a radikálisok, a többiek meg nem mertek beleülni pár hétig. A poén hogy azóta a legtöbb pekingi rendőrautót lecserélték Hondára.

A várost magyarul Nankingnak írják át, de mivel úgyse hallott róla senki így én maradnék az eredeti Nanjingnél. Olyan ez mint Brünn, hiába van magyar neve, úgyis mindenki Brnonak hívja, ha már egyszer az ott élők így hívják. Nanjing jelentése déli főváros, ami korábbi történelmi szerepére utal, most viszont a régióban csak egy nagyváros a sok közül, Shanghai mellett mindenképp eltörpül a nyolcmillió lakosával. Érdekességképp Beijing északi fővárost jelent, Dongjing pedig Tokió kínai neve keleti főváros jelentéssel. A kínai városneveknek, sőt az emberek neveinek is legtöbbször van jelentése. Shanghai például "tenger felett"-et jelent.

A nehézkes hotelkeresés után belevetettük magunkat a város felfedezésébe. Elég sok viszonylag szépen újjáépített városfal szakasz van, van hatalmas tó szigetekkel a közepén és néhány kanális ahol hajókázni lehet, éjszaka pedig eszméletlen jól néz ki kivilágítva. Ja igen, Pekingtől ezer kilométerrel délebbre már nem fakutyáznak, itt a csónakázás, hajókázás és a vizidodzsem a menő. A belvároshoz közel van egy hatalmas hegy templomokkal, pagodákkal és mauzóleumokkal, ahová kikapcsolódni járnak a helyiek. Valamiért nagy divat egy délutánra sátrat verni a hegyen, külön kijelölt sátorhelyek is vannak. Az értelmére nem jöttem rá, tekintve hogy nem alszanak benne és így télen a napsütés ellen sem túl hasznos.

A metróépítés kommunikációjával itt is jobban állnak, mint magával az építéssel. A 80 forintért megvett ingyenes térképen simán kettővel több vonal volt bejelölve mint amennyi létezik. Direkt kinéztem hogy hol kell felszállni a metróra, erre odaérve csak egy nagy építkezés fogadott. Sebaj, buszozzunk pár megállót a másik metróig. Leszállok, erre ott is csak építkezést találok. A bosszantó a dologban hogy a busz továbbvitt volna a régi királyi palotához. Szállhattam vissza a következőre egy új buszjeggyel. Aztán a királyi palota helyett csak egy park fogadott egy táblával: itt állt valaha egy tiltott városhoz hasonló palotarendszer. Köszi.

Nanjing a Jangce partján fekszik, de nem olyan szerves része mint mondjuk Budapestnek a Duna, így a nap folyamán nem is sikerült eljutni oda. Mivel csak egy éjszakát terveztünk maradni és a reggeli vonatra volt jegyünk Shanghaiba, a folyó megnézését hajnalra időzítettük. Hogy miért volt fontos a folyó megnézése, azt nem tudom megindokolni, valószínűleg ez ilyen gyerekkoromból megmaradt rossz szokás. A pszichológusok lehet vitatkoznának, de én arra vezetem vissza, hogy minden pesti vonatút kötelező eleme volt a folyók bámulása, feltételezem hogy addigis békén hagyjam a szülőket. "Nézd csak, mindjárt jön a Tisza", "nézd csak, ott a Keleti Főcsatorna" én meg feltapadtam a vonatablakra és sosem értettem hogy a többiek miért nem tesznek ugyanígy. Mostmár nem dőlök be ilyen könnyen, de a körutat mindenesetre úgy szerveztem, hogy a Jangce és a Sárga folyó is útba essen. A kínai távolságokat mai napig alulbecsülöm és a térképen sétatávnak tűnő híd lábát végül 10 perc taxizással értük el. Aztán a híd lábától még 20 percet gyalogoltunk felfelé és a folyót így is csak távolról láttuk. Gyors fotó, aztán fordultunk vissza és rohantunk a vonathoz. Aztán a propaganda múzeumban még visszaköszönt egy poszteren a kétszintes híd, ami a kínai mérnökök csúcsteljesítményét volt hivatott hirdetni a 70es években. Beszúrok már egy wikipédiáról lelopott képet is, hogy tudjátok miről van szó, bár ilyen szögből sosem láttuk mert rossz oldalán mentünk fel...

Peking éghajlata eléggé hasonlít Budapestre, talán kicsit szárazabb. Belegondolva egyszer esett az eső mióta itt vagyok. Meg egyszer kaptam egy képet hóesésről valamelyik déli kerületből, tarthatott vagy 5 percig. A tél mindenesetre viszonylag hideg, hetek óta -5 és +5 között mozog. Ez pont ideális a korcsolyázásra, ami itt is népszerű, bár mikor kérdeztem senki nem tudta megmondani, hogy merre vannak a koripályák. A belvárosi parkok tavain szerintem illegálisan szoktak korizni, a nyári palotánál viszont valami egészen menő dolgot fedeztünk fel: fakutyáznak.

Én még sosem láttam ilyet élőben, annyit tudok róla, hogy a Balatonon szoktak. Na itt van hagyományos fakutya, van biciklinek álcázott, aminek hátul kereke, elöl sítalpa van és van a két óriási kerékből álló ami fogalmam sincs hogy működik, de előre hátra tudnak benne billegni. Az olimpiai park befagyott tavain pedig megjelent a homemade raklap fakutya is, ami a célnak valszeg ugyanúgy megfelel.

Ami eltántorít a kipróbálásától, az a viszonylag enyhe idő, ugyanis a hivatolosan kijelölt pályához is egy kis hídon kell bemenni, ami alatt szépen hullámzik a víz. Milyen vastag lehet akkor a jégpáncél két méterrel arrébb?

Napi Zoli:
- Nézdcsak, rajzik a jég.
(Ezt a jég repedésére mutatva, tehát valszeg a rian és a zajlik szavakból sikerült egy újat alkotni)

Pár hétre eltűntem, de ne örüljetek, jönnek még sztorik. Csak hát vége lett az első félévnek és belevetettem magam az utazásba. A kínai internetet inkább nem minősíteném sokadjára is, szerintem mindent elárul, hogy még az International Business Conference Hotelban sem volt. Igazából már azon is meglepődtem hogy fogadhattak külföldi vendégeket. Most már ugyan van internetem, hisz egy rövid maláj kitérővel Thaiföldön vagyok, de akad jobb dolgom is a blogolásnál. Na de kezdjük onnan ahol abbahagytam és lassan jönnek majd az elmúlt 3 hét eseményei.

Karácsony utáni hétfő reggel szállt le Zoli gépe Pekingben. A gond csak az volt, hogy nekem akkor reggelre beraktak egy vizsgát annak ellenére, hogy az egyik csaj direkt megkérte a tanárt, hogy hétfőre ne rakjanak vizsgát, mert hosszú hétvégére elutazna a családjával találkozni. Nekem pont kapóra jött, így nem is pattogtam hogy nekem se lenne jó a hétfő. A drága repjegyet megvette aztán jött a vizsgabeosztás hétfő reggel nyolcas magnó vizsgával. Hiába reklamáltunk, a tanárok széttették a kezüket és a kínai bürokrácia erősebbnek bizonyult, mert itt nem elég hogy mind a 10 vizsgázó beleegyezik, hogy máskor legyen. Vizsga után rohantam a reptérre, és hála a bécsi hóviharnak, csak 45 percet kellett rám várnia. Belegondolva három hónapja először beszéltem élőben magyarral, ez egy kicsit fura is volt. 

Aztán kedd reggel még volt egy másik vizsgám, szerda reggel pedig a bizonyítványosztó ünnepségre cipeltem magammal Zolit, ahol lelkesen fotózta ahogy átveszem a "Most Improved" emléklapomat. Mielőtt elájulnátok a szuper teljesítményemtől, tegyük hozzá hogy ez nem a legjobb diákoknak járó kitűntetés, hanem a legmélyebbről indulóké. A legjobbak "Most Skilled" vagy "Best Student" lapot kaptak.

4 napot hagytunk Pekingi városnézésre, ami egy jó lehetőség volt nekem is jobban felfedezni a várost, hisz volt még jópár hely ahová nem jutottam el. Nyári palota eddig teljesen kimaradt, az olimpiai parkban, Wangfujingben és a Tiltott városban is volt még mit néznem, hisz a sulis látogatás nem sikerült túl tartalmasra. A nagy falnak pedig egy teljesen másik részéhez mentünk, hátha látok valami újat. A fal végülis itt is ugyanolyan, csak a rengeteg kínai helyett itt elvétve akadt turista, és azok is fehérek voltak. Gondolom a tömegközlekedés hiánya miatt ide csak szervezett utakkal jutnak ki az emberek. Hát mi belevágtunk tömegközlekedéssel, aminek az lett a vége, hogy a busz kalauza a saját kocsijával vitt minket fel a hegyre a legközelebbi városból. Jó pénzért természetesen. Hogy a 20 km-es taxizásért kicsit vagy nagyon lettünk lehúzva azt nem tudom, de tény hogy kényelmesebb volt így, mint minibuszos transzfereket hajkurászni. Az idő is nekünk kedvezett, fagyoskodás helyett verőfényes napsütés volt, így a libegőt is megspóroltuk és bevállaltuk a 20 perc lépcsőzést. Képek a galériában.

Zoli persze nem csak Peking miatt jött Kínába, egy kisebb körutat szerveztem magunknak. A vonatjegyeket már jó előre megvettem, de így is háromszor kellett átszervezni, hogy mindenhová legyen jegy. A kínai újév miatti utazási láz idei újdonsága, hogy már 60 nappal előre meg lehet venni a vonatjegyeket, és ennyivel előre azért nem kalkuláltam. Nem úgy az élelmes kínaiak, akik a tanév végével ugyancsak utazgatnak. Végül a Peking-Nanjing-Shanghai-Suzhou-Kaifeng-Peking útvonal lett a nyerő, ami három éjszakai vonatozást tartalmaz, így pont ennyi nap hotelt spóroltunk meg. Nanjing, Shanghai és Suzhou pedig elég közel van egymáshoz, ott a hegyesorrú gyorsvonatok gazdagodtak két fehér utassal. Városonkénti beszámolók hamarosan.

Keresd a hibát a következő liftbelsőn.

Igen, hiányzik pár emelet. A négyes ugyanis nagyon szerencsétlen szám a kínaiaknak, nem tudnák eladni a lakásokat a negyediken. A 13-as nemzetközi hírnévvel rendelkező szerencsétlen szám, a 14-esben meg ugyancsak van négyes. A sok négyest tartalmazó telefonszámokat se tudják eladni és külön feketepiaca van a teljesen négyesmentes telefonszámoknak. 

Na de most kapaszkodjatok meg, a négyes szám azért szerencsétlen, mert a sztenderd mandarinban hasonlóan kell ejteni, mint a halál szót. Az egyik sì, a másik sǐ. Az ékezetek a hangsúly különbséget jelentik. De ezek annyira fontosak, hogy ha elrontom a hangsúlyt, akkor nem értik meg mit akarok mondani. Ezek után nem értem, hogy egy ilyen hatalmas kiejtési különbséggel rendelkező szóra miért épül babona.

Ha meg mégse lenne fontos a hangsúly (de az), akkor miért pont a halállal társítják? Hisz eddig ennyi "si" kiejtésű szót ismerek: 四, 死, 思, 丝, 司, 寺. Az utolsó például templomot jelent és még a hangsúlya is teljesen azonos a négyessel, mégse szent szám lett, hanem halálos. Kínai logika...

Múltkor a metróhoz sietve az egyik lépcsőn dobtam egy hatalmas hasast a betonra, de olyan gyorsan pattantam fel, hogy a körülöttem állóknak felröhögni se volt ideje. Szerencsére csak kb. 10-en látták. Aztán hazafelé ugyanazon a lépcsőn mentem lefelé és egy középkorú nő nyalta fel az aszfaltot pont ugyanott ahol korábban én. Kicsit jobban megvizslattam a lépcsőt és az egyik lépcsőfok több centivel magasabb a többinél. Na ott botlik meg mindenki.

Sok évvel ezelőtt láttam valami Fókusz szerűségben egy riportot erről a jelenségről, ott egy new york-i metrólépcsővel volt ugyanez a helyzet. Tehát nem egy speciális kínai jelenség, de azért az itteni építőipar csodáiról lehetne egy külön posztot írni: befalazott mozgólépcsők, a semmi közepén ottfelejtett ajtók, szigszalaggal megtákolt beléptetőkapuk, stb. 

Na de amióta ezt a kis kivitelezési hibát felfedeztem, nem tudom megállni, hogy ne álljak meg néhány percre ha arra járok. Öt perc alatt kb. húsz megbotlás és egy fullos taknyolás szokott összejönni. Nem ér fel egy America's Funniest Home Videos youtube maratonnal, de ez a műfaj nem élő előadásra lett kitalálva. Tudom, gonosz dolog a káröröm, de attól hogy nem állok meg még nem fog kevesebb ember fikkani. Tenni ellene meg légkalapács nélkül úgyse tudok és baja még senkinek nem lett szerencsére. 

Elég sok kérdést kapok otthonról, például hogy mikor eszek már kutyahúst vagy tudok-e már kínaiul káromkodni, de azt senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy mi a helyzet a nagy fallal. Mégiscsak a világ egyik csodájáról van szó, ideje volt már meglátogatni. Elvileg jövőre lesz ide sulis kirándulás is, de azt nem győztem kivárni, úgyhogy kaptam az alkalmon amikor a kínai haverom mondta hogy ő sem látta még.

Pekingtől 50 kilométerre van a legközelebbi szakasza, így távolsági busszal kellett menni. A buszpályaudvart már ismertem a pitonhegyi kirándulás óta és hamar meg is lett a megfelelő számozású buszmegálló, de a jól tájékozott kínai utitársam gyorsan továbbterelt, hogy ez hamis. Moszkvában már megszoktam, hogy a pofátlan maszek buszosok simán beállnak hivatalos buszmegállóba és felszedik a tudatlan turistákat, de ott könnyű volt kiszúrni, hogy nincs szám a busz elején és kártya helyett kp-ban kell fizetni sokszoros árat. Itt viszont konkrétan egy egész buszmegállót hamisítottak maguknak párszáz méterrel közelebb a metróhoz. Ugyanaz a szám és még menetrendet is hekkeltek az oszlopra. Cseles.

A lehúzás próbálkozásoknak nem volt vége, a hivatalos busz is tele volt kaja, víz meg kacatárusokkal. Aztán az út során még idegenvezető csaj is beszélt a buszból jobbra és balra található látnivalókról, például a híres félbehagyott Disneyparkról. Amit még mindig nem értek, hisz a pofátlan jegyárak ellenére mindenhol megjelenő tömegből ítélve egy ilyen vállalkozás nem lehet veszteséges.

Milyen kedves a busztársaság, hogy ingyen idegenvezetőt is rak a távolsági buszokra. Aha. Leszállás után az idegenvezető folytatja az előadást, majd mindenkit a jegypénztárhoz terel, hogy 4000 forintos jegyet vegyen. Nézem a kassza feletti feliratot, ez kurvára nem belépő hanem valami felvonó jegy. Böködöm az utitársamat, hogy basszus a kínaim még egy kicsit limitált, de szerintem minket le akarnak húzni. Dede, az idegenvezető azt mondta hogy ezzel gyorsabban felérünk a tetejére. Na jólvan, menjünk inkább a tömeg után. Aztán kiderült milyen felvonóra vettünk majdnem jegyet: egy nyári bob szerű nyitott szerkezetben húztak volna (f)el párszáz méterre. Minusz 2 fokban... De kár hogy kihagytuk. A tél miatt nagy tömeg nem volt, de azért így is bőven akadtak emberek. Mi lehet itt nyáron?

A fal egészen olyan ahogy elképzeltem. A hasonló korban épült katedrálisoknál is mindig leesik az állam, hogy hogy építettek ekkorát sokszáz évvel ezelőtt. Itt pár kilométernyi szakaszt látsz kanyarogni a hegyeken, aminek kitudja hol van a vége. Rajta sétálgatva elgondolkozik az ember hogy milyen áron, hányan építhették, hány év alatt. Monumentális az egész. Pár kilométer után kezdett bedurvulni a szakasz, csúszós lejtők és térdig érő lépcsőfokok vártak. Itt a legtöbben visszafordultak, de szerencsére mi nem adtuk fel, így a kanyargós jellege miatt majdnem a kiindulási pontnál sikerült lejönnünk róla. A buszhoz menet még át kellett verekedni magunkat néhány áruson és pár medvén, tevén meg mittomén én milyen négylábú csodán, amikkel fotózkodni lehetett volna jópénzért.

Az árusoknál csak egy dolgon akadt meg a szemem, de azt még most sem emésztettem meg. Lehet ugyanis zöld háttér előtt fotózkodni és odaraknak bármilyen nevezetesség elé. A legtöbb képen a kínai nagy fal elé kérték magukat. Értitek, a nagy fal lábánál lefotóznak egy zöld háttér előtt és aztán mögédphotoshopolják a falat. A második legnépszerűbb az olimpiai stadion volt, ami mellett egyébként elmegy a busz is. Mindez olyan minőségben, hogy a napiszar speciális kategóriát indítana neki. Ázsián kívül hol lehet még ez a szolgáltatás versenyképes?

Összesen kb. 2 órát voltunk a falon, de a hidegben elég is volt ennyi. Úgyis megyek még majd másik szakaszra, meg hát azért egy fal nem tud annyira változatos lenni, hogy sokáig lekösse az embert. Arra azért nem számítottam hogy a leghíresebb látnivalót fogom a legolcsóbban megúszni, végülis a buszjegy és a belépő összesen került kb. 1000 forintba.

Mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy olyan-e a kaja, mint a magyar kínai kifőzdékben. A rövid válasz, hogy van olyasmi is. De az otthon annyira elterjedt rizs + feltét kombó csak egy nagyon kis része az itt kapható kajáknak. Plusz a menzán becsődölt az egyetlen ilyen hely, szóval mostanában kb havi egyszer eszek ilyet.

Otthon is van jó is meg rossz is. Csak míg Magyarországon sok a rossz, itt ritkán fut bele az ember. Az egyetlen kaja ami otthon jobb, az a csípős savanyú leves. Kicsit talán a magyar ízléshez igazították, kevésbé keserű mint itt. És nem, nem csak ez az egy leves van, de talán ez a legjellegzetesebb. Amit minden étteremben lehet kapni és otthon is előfordul, az a gong bao (kung pao) csirke. Ettem már belőle nagyon jót meg épphogy ehetőt. Azt mondják hogy ezzel lehet a legkönnyebben felmérni, hogy milyen az étterem. Ha még a gong baot is elrontják, akkor a többitől se várj sokat. 

Szecsuáni csirkét még nem láttam. Szecsuán egy egész régió, külön konyhával. Készítenek csirkét és mind csípős is, mint minden szecsuáni kaja, de a szecsuáni csirke mint étel még egyetlen étlapon sem jelent meg eddig. Krumpli nagyon ritkán fordul elő és akkor sem köretként, kizárólag főételként. Vagy az édes változatát az utcán sütik héjában. Tojásos rizset még nem láttam, de ez nem jelenti azt hogy nincs. Bár abból kiindulva hogy mennyire szeretik a rizset, nem hiszem hogy elrontanák tojással és zöldséggel. A múltkor az étteremben a haverom egy fél tál rizset betolt magában, mert "olyan finom". Még csak megsózva se volt rendesen. És nem értette hogy én miért rontom el egy kis szafttal. Rizstúladagolásom egyelőre nincs, köszönhetően a sok tésztának, ami mondjuk inkább főétel mint köret. 

A legnépszerűbb kaja a tészta, az otthon épp most elterjedő thai pho rokona. Hosszú lével adják, amit aztán a legtöbben ott is hagynak. Olcsó, finom és laktató. Van kézzel húzott fajta, vicces nézni ahogy spagetti vastagságúra húzzák ki. És lehet vele Susi és Tekergőset játszani, mert sokszor az egész tál egy szál tészta. Általában felturbózzák különféle húsokkal, zöldségekkel esetleg tojással és gombával. Van paradicsomos, van wokban pirított meg még ezer féle.

Itt megmutatja a bácsi, hogy kell kihúzni a tésztát. Nem is értem otthon miért félnapos program a tésztanyújtás, mikor itt a menzán is 1 perc alatt megoldják. 0:40-nál meg a kedvencem, a borotvált tészta. 

A hotpotokról már írtam, de azóta kiderült hogy van még vagy ezer féle variációja, meg se bírom jegyezni a nevüket. Valamikor magadnak rakod az asztal közepére, valamikor kiválogatod és megfőzik neked, van a száraz hotpot amikor lé nélkül kapod vissza és még ki tudja miféle. 

A hússal van némi minőségi kifogáson, a menzán sokszor rossz minőségű az utcán pedig nem nagyon vállalom be. Cserébe étteremben húst hússal eszek. Az utcán maradok a sült tekercseknél meg a wokos csodáknál, a sült pálcikás cuccokat nem tűnnek bizalomgerjesztőnek. A szusi is viszonylag népszerű, olcsó és jó is.  

Sok blogot olvastam, ahol fanyalognak hogy kínában rosszabb a kínai kaja mint otthon. Aztán továbbolvasva kiderül hogy random böknek az étlapon, aztán csodálkoznak mikor kihozzák a csirkenyak levest. Kifele menet meg meglátják a kígyóketreceket és leesik nekik hogy az nem csirkenyak volt. Ezek inkább délre jellemzőek, a pekingiek ugyanúgy idegenkednek az ilyen egzotikumoktól (a kutyát is beleértve), mint mi. Az eddigi tapasztalataim alapján itt random választva 80% eséllyel kurva jót fogsz enni, 10% jellegtelen, 10% meg gusztustalan. 

Az eddigi legrosszabb, sőt igazából az éttermek közül egyedüli rossz kaját a legauthentikusabb berendezésű helyen sikerült kifogni. Kis hokedlikre kellett ülni, tele volt lámpásokkal és minden érkező vendégnek egyszerre hangosan köszöntek a tradicionálisan öltözött pincérek. A kaja viszont ehetetlen volt, cserébe baromi drága is. Valami rákot is kért a haverom, de végül hozzá se nyúltunk mert fogalmunk se volt mit kell kezdeni a szőrös ráklábakkal. Egyik része sem tűnt ehetőnek. Szerintem ez volt az utolsó alkalom hogy olyan helyre hajlandó voltam beülni, ami nem a helyiekkel van tele. Hiába néz ki jól egy étterem, a lepukkant sarki kifőzdéhez semmi nem fogható.

A desszertekről már panaszkodtam, azóta is csak a Snickers a vigaszom. Viszont a reggeliről még nem, és sajnos abból se tudják mi a jó. Van néhány ehető édeskés (de nem édes) sütijük, de egyik se ér fel egy rendes péksütivel vagy egy jó sóskiflivel. Sokszor valami olajban kisütött buciból csinálnak szendvicset, azt megtömik még valami olajtól csöpögő rántottával vagy hússal. Eleinte tetszett, de hamar megelégeltem a sok jószándékú "mitől ilyen pattanásos az arcod" kérdést a vadidegenektől, szóval inkább leszoktam ezekről az egészségtelen nehéz kajákról. A másik véglet a szerintük nagyon egészséges zhou, ami gyakorlatilag hosszú lére eresztett puliszka. Van rengeteg változata, de a harmadik után feladtam a próbálkozást. Ha már ennyi kalóriát betolok egyszerre, legalább valami íze lehetne. Szerencsére a menzán már reggel is árulnak teljes értékű kajákat, és nem is furcsa reggel 8kor betolni egy nagy tál tésztát, így éhen biztosan nem maradok. És még mindig jobb reggelire pörköltöt enni, mint ebédre és vacsorára croissant-t. A franciáknál ugyanis jó volt a reggeli, cserébe ehetetlen az ebéd és a vacsora. Itt fordítva van.

Továbbra sem szeretek kaját fotózni, de azért itt van néhány:

Nyugati szemmel igen érdekes hozzáállásuk van a családhoz. Egyrészt nagyon tradicionálisak és a házasság mindennél előbbre való. A szülők mindenáron erőltetik, hogy minél előbb házasodjon a gyerek. Szerelem nem igazán számít, bár azért nagyrészt már ilyen indíttatásúak a házasságok. A lényeg viszont, hogy legyen hivatalos papír. Anélkül gyereket sem vállalhatnak, egyszerűen nem kap papírt a gyerek, nem járhat állami iskolába stb. Ugyanez igaz az illegális második gyerekre is, egyke politika mindenek felett. 

Megvan az esküvő, megjött az egyszem gyerek, nagyszülő megnyugszik. Ezután viszont nem igazán az általunk elképzelt családi idill jön, pénz kéne ugyanis. Pénz meg a városban van. Nem, nem az van hogy akkor uccu neki, család a városba költözik. Gyerek marad nagymaminál a falun, anyuka-apuka meg megy jó sok pénzt keresni. Nem ám együtt, hanem ahol épp munkát találnak. Akár több ezer km-re egymástól. Minden tanárom házas, de csak egy él együtt a párjával. Neki speciel német felesége van, az gondolom kiverné a balhét ha különköltözés lenne. Házasság mindenek felett, de az együttélés már nem olyan fontos.

Aztán a gyerek cseperedik, egyetemre már ő is kénytelen nagyvárosba menni. Ha szerencséje van és közel lakik, akkor havonta hazalátogat, de van olyan egyetemista ismerősöm aki 1000 km-re lakik és egy éve nem ment haza. Nem is tervezi egyelőre, hiába van 2 hónapos téliszünet és 2 hónapos nyáriszünet. 

Engem meglepett, hogy ilyen mobilisak. Magyarországon a 30 felettiek 100 km-t nem képesek arrébköltözni, csak sopánkodás megy, hogy falun nincs meló. A kínaiaknak 2000 km meg se kottyan egy jó munkáért. Ezért is urbanizálódnak ilyen gyorsan. 10 év alatt a semmiből nőttek ki tízmillós városok, és gyakorlatilag 2-3 éves népességi adat már nagyon elavultnak számít egy város esetében.

A szülők nem csak a házasságot erőltetik, de a tanulás is mindennél előbbre való. A gyerek jövője egy dolog, de állami nyugdíj híján ő fogja eltartani a szüleit is. A gyerek jó házasságával meg a jó diplomájával gyakorlatilag a saját nyugdíjukat biztosítják. Viszont mivel nem számítanak az államra, tudatosan készülnek rá. Míg az Európai és Japán gazdaságban hamarosan nagyot fog robbanni a nyugdíj időzített bombája, addig Kína majd röhögve dübörög tovább. Ha meg a korfa némi torzulást mutat annyi a dolguk hogy tovább lazítanak az egykepolitikán. Egy öngondoskodó társadalomban azonban az elöregedés nem fenyeget. 

• Ti ünneplitek a karácsonyt?
• Nem
• De ajándékot vesztek egymásnak?
• Nem
• Akkor miért van minden pláza feldíszítve és miért szól karácsonyi zene?
• Nem tudom

Ez a párbeszéd tökéletesen leírja a karácsonnyal való problémámat. Nem csak Kínában, a nyugati világban még rosszabb. Szép, szép, régen jó ünnep is volt, de ma csak a marketingről szól. A hócipőm tele van a szeptemberi karácsonyfákkal és hogy mindenhonnan csak az jön hogy vásárolj. 

Sokan kérdezték, hogy nem lesz-e rossz Kínában karácsonyozni. Hát egyrészt el leszek foglalva a vizsgáimmal, mert mindet arra a hétre rakták, másrészt teljesen hidegen hagy az ünnep. Hiányozni fog a karácsonyi vacsora meg az afterpartyk, de a stresszes ajándékvásárlás, a tömeg, a hülye ajándékok meg a méregdrága fenyőfák nem.

Kínában nemcsak a kutyák vannak kevesen, de galambok sincsenek az utcán. Ez csak akkor tűnt fel mikor ma farkasszemet nézett velem egy támadásra kész kihízott galambcsorda. Még nekem kellett kerülgetnem őket, mert egyik se bírt arrébbállni. Repülni meg nem is tudtak. Aztán leesett, hogy ezek nem csak amolyan véletlen idetévedt galambok és a padon ülő néni meg nem eteti őket, hanem árulja. Hogy miért egy 10 sávos út melletti járdán kell árulni szabadoneresztve őket, azt nem tudom. Lehet érvényesül a bolti elv, ha rálépek ki kell fizetnem. És be vannak tanítva hogy direkt a lábam alá ugorjanak. Mindenesetre jól fel vannak hízlalva, aki egy jó galamblevesre vágyik, annak szívesen megadom a címet. 

Tyúktartáshoz sem kell ám kertesház, ezt egy chengdei buszpályaudvaron egy szupermarket oldalában fotóztam. 

Fruzsi, te innen ne olvasd!

Az ékszerteknősöket a hátukra fordítva sörösüvegekre ragasztva szokták árulni. Meséltem az egyik kínainak, hogy de fura hogy itt az ékszerteknőst az utcán árulják, ki vesz megkínzott háziállatot. "Milyen háziállat? Hát az vitamin. A terhes nők előrszeretettel fogyasztják." 

A vadidegen kínaiakkal való társalgás sokszor elég könnyen elakad, mert ugyan nagyon bólogatnak az első kérdésre adott válaszomnál, Ááá Magyarország, viszont sokat nem tudnak vele kezdeni. Legtöbben el tudják helyezni hogy Európában van, bár ezt rámnézve is könnyű megmondani. Amerika, Kanada és Ausztrália helyét ismerik, Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában meg más színűek az emberek. Szóval marad Európa, azon belül többet csak a világot járt kínaiak tudnak.

A rosszabbik eset, amikor a csávó így reagálta le: "Az Amerikában vagy Európában van? Mindegy is, biztos gazdag vagy." Az bazdmeg, meg a kurvaanyáadat hogy 20 másodperc után már a zsebemben turkálnál. Ott is hagytam puffogva. 

Akadt pozitív meglepetés is, mikor a metrón egy csajnak kínaiul mondtam, és angolul kérdezett vissza, Ááá (szeretnek Ááázni na) Hungary. Ő speciel két évig tanult Londonban, meg járt a szomszédos országokban, szóval volt némi fogalma.

Másik pozitív meglepetés volt, mikor egy 30as csávó nemcsak bólogatott, hanem "Ááá van az a magyar film aminek nem jut eszembe a címe." Ő ugyan nem látta, de a szülei gyerekkorában nagyon híres volt Kínában. Gyorsan rákeresett az iPhone-ján, és meg is van, a Ludas Matyi az. Belegondolva a sztoriba tökéletesen beleillik a kommunista ideológiába, mégha köze sincs hozzá. Sokmindenre számítottam, de hogy Kínában a Ludas Matyival hoznak kapcsolatba, arra nem. 

A legfrissebb ilyen eset meg: "Ááá Budapest. Tudtad hogy Kínában van egy híres színész testvérpár akit Budának és Pestnek hívnak? Az apjuk annyira szerette Budapestet, hogy arról nevezte el őket." És tényleg, még wikipédián is fentvannak. Chen Buda és Chen Peisi. 

A konklúzió, hogy lehet hogy a többségnek fingja sincs rólunk, de azért még Kínában is akadnak akik meglepő dolgokat tudnak. És azért ez mindenképpen pozitívabb élmény, mint Dániában "hmm Magyarország. Ott van az az EU-ellenes Orbán, ugye?"

Na jó, a cím dupla ferdítés, mert nem magyar, hanem osztrák-magyar, mivel a monarchia idejéről beszélünk, továbbá nem is igazi gyarmat, csak koncessziós terület. Az elképesztően nevetségesen műveltek már ennyiből kitalálhatták, hogy a hétvégén Tianjinben jártam, a többieknek meg most írtam le. 

A történelmi részét jól összefoglalta a Falanszter blog, nem tervezem újra leírni, kattintani mindenki tud. Sokkal inkább a benyomásaimat, ugyanis Tianjin az eddigi legélhetőbb kínai nagyváros amiben jártam, nem mellesleg a kínai IT központja is. 

Ezúttal nem egyedül, hanem az angolul nem tudó kínai haverommal mentem. Kicsit féltem hogy nem sikerült vele rendesen megértetni hogy mikorra is foglalja a vonatjegyet, de végülis ezzel nem volt gond. Ugyan a késésem miatt elvesztettük a foglalást, de a 10 perccel későbbi vonatra még bőven volt hely. Mert Peking és a 120 kilométerre fekvő Tianjin között óránként elég sok vonat indul, ráadásul a legtöbbnek fél óra a menetideje. A jó fejszámolók már ki is számolták hogy itt nem a MÁV üzemeltet, ezek bizony a német technológiával készült hipergyors vonatok. És meglepő módon nem kínaiakra szabták, a TGV-vel ellentétben ezen még a lábam is elfért. 

Első nap meglátogattuk az olasz negyedet, ami a nevével ellentétben engem inkább franciára vagy angolra emlékeztetett, a minden kínai városban megtalálható csillivilli turistapiacot és dobtornyot (ezt hogy hívják magyarul?), aztán még a Tianjin Eye-ra is maradt idő. A szmog, a sor és a tériszonyom miatt persze eszünkben sem volt felülni, de tetszett a különleges építészeti megoldás, hogy a folyó két oldalán vannak a pillérei, így egyben egy kétszintes hídként is funkcionál. 

A délutáni program volt még a kínai ház, ami teljes egészében kínai porcelánnal van burkolva, a kerítés pedig egy az egyben vázákból készült. Elég ízléstelenre sikeredett szegény, de az biztos hogy nem mindennapi látnivaló. 

Vacsorához egy lepukkant étteremet választottunk, mert ugyan megtaláltuk a kajautcát, de nem mertem bevállalni a pálcikára tűzött kirántott facehuggert, amit egyébként minden kínai előszeretettel eszegetett. Valami furán szétvagdosott tintahal egyébként.

Vacsi után még egy kis kínai lámpáseregetés is belefért. Ez az amiről az ezer lámpás éjszakája szólna nálunk, csak mivel nálunk be van tiltva maradt a ledes héliumos lufi. A semminél jobb.

Este az egész város leddel van kivilágítva és itt jön csak ki igazán hogy vannak egész jó modern épületeik. Meg Pekinggel ellentétben folyója és értékelhető skyline-ja (erre van magyar szó?). És hogy eloszlassam az élhetetlen szegény város sztereotípiákat Kínával kapcsolatban, Tianjinnek olyanja van amiről Budapest még sokáig csak álmodozhat: a folyó mindkét oldalán gyalogos sétány fákkal, gyalogos hidak, föld alá süllyesztett autóutak, modern pályaudvar és mint minden kínai város, itt is enni lehetne az utakról, olyan tiszták. Ilyenkor gondolkozok el, hogy Magyarországon mi a szart csinál az a rengeteg közmunkás, hogy még mindig olyan szutykos minden?

A hotelkeresés egy kicsit trükkös volt, ugyanis eddigi tapasztalataim miatt nem foglaltam, a helyszínen mindig van egy csomó ráadásul ott alkudni is lehet. Na hát nem Tianjinben, mert az elsőből kapásból elhajtottak, hogy itt bizony nem látják szívesen a külföldieket. Azt tudom hogy nem minden hotel fogadhat külföldi turistákat (országimázs mindenek felett), de egyrészt eddig ezt leszarták, másrészt utánanéztem és tartózkodási engedéllyel elvileg bármelyikbe mehetek. Na most ezt kínaiul még a haveromnak se sikerült elmagyaráznom, nemhogy a balfasz pultos csajnak. Kerestünk inkább másikat és a második hotel már nem kukacoskodott. Viszont a kultúrsokkomon nem segítenek ezek az agyonszabályozott hülyeségek. 

Másnap egy hagyományos tianjini reggelivel indítottunk, az egyébként Pekingben is minden utcasarkon kapható baozi-vel. Itt sem nyűgözött le, vannak sokkal jobb kajáik. Aztán irány a koncessziós területek, ahol tipikus XIX. századi európai épületek voltak, sőt még néhány bauhaus remekmű is előbukkant. A magyar tiszti kaszinó sajna kimaradt, azt csak utána olvastam hogy hol kellett volna keresni. Állítólag már magyar huszárlovasszobor is van előtte. Európaiként nekem ezek nem olyan nagy számok, de Kínában elég különlegesnek számít, más városokban nincsenek ilyenek. És pont ezektől volt London hangulata a városnak. Gyönyörű régi épületek, folyó, gyalogoshidak és mellettük hatalmas felhőkarcolók. Csak Londonnal ellentétben itt nem volt tömeg és kosz. Volt helyette szmog, bár vasárnapra már elviselhető lett a helyzet. Ja és még a metróval vannak kicsit lemaradva, több helyen olvastam hogy 2010-re 7 vonalat akarnak nyitni. Valami porszem kerülhetett az ötéves terv végrehajtásába, mert ebből 2014-ben csak 4 van meg. Csak el ne olvassák ezt a tényfeltáró posztot, mert két hónapig nem lesz netem. 

Na és akkor jöjjenek a képek:

Jöjjön egy kicsit tárgyilagosabb poszt. Oldjuk fel a Kína olcsó, Peking drága ellentmondást, nézzük mi mennyibe kerül itt.

• Kaja: normális adag kínai melegétel a menzán vagy az utcán olyan 200-500 Ftból kijön. Az napi háromszori változatos étkezéssel és átlagárral számolva olyan havi 30.000 Ft-ból bőven kijön. És akkor lábasnak közelébe se mentem. Viszont én szeretek kísérletezni és sűrűn járok étterembe, szerencsére van kivel. Egy átlagos éttermi kajálás olyan 2000 Ft-ból jön ki sörrel és 2-3 főétellel, salátákkal. Sose bírtuk mindet megenni. Desszertet hagyjuk. Ez egy kicsit megdobja a költségeimet, olyan 40-50.000 Ft-ot költhetek kajára, de sok étteremmel és nulla főzéssel. Abban egyébként biztos vagyok, hogy drágább lenne magamra főzni. Aki viszont nem szereti a kínai kaját, az szorozhat kettővel, mert a pizza és a hamburger drága.
• Tejtermékek: otthoni ár másfél-kétszerese. A minőség és a választék az az otthoni negyede. 
• Húsok: fogalmam sincs, úgyse nyúlnék hozzá.
• Kenyér: nincs, az édes toast kenyér meg aranyáron van. Furcsa mód annyira nem hiányzik. Franciapékségben a bagett 400 Ft körül van. 
• Víz: csapvíz ugye nem iható, tehát ezt venni kell. 40 Ft a fél literes üveg, a 20 literes ballon meg egy ezres. 
• Alkohol: boltban olyan 120 Ft-tól már van 6 decis iható sör, étteremben 200 és 500 Ft között, bárokban 400 és 2000 Ft között. Kocsma itt annyira nem létező fogalom, a kifőzdék töltik be ezt a funkciót. Múltkor az egyik kifőzdében kértem volna sört, mondták hogy menjek át a szomszéd boltba és hozzam be. Tömények boltban otthoni ár alatt kicsivel, de nem jelentős a különbség.
• Helyi tömegközlekedés: elég baráti áron van, a metrójegy 80 Ft, egy buszjegy kártyával véve 16 Ft. Nem elírás, 16 Ft. Bérlet vagy bármi más kedvezmény nem nagyon létezik, jegy van és kész. Metrójeggyel át lehet szállni, busszal nem. Dolgozóknak még így is napi két metró és két buszjeggyel számolva is 20*192=3840 Ft-ból kijön a havi tömegközlekedés. Ettől függetlenül nehéz levetkőzni azt a beidegződés, hogy ó csak egy buszmegálló, azt simán legyalogolom. Egyrészt a buszmegállók messze vannak, másrészt basszus 16 Ft a jegy! A bliccelésről könnyebb volt leszokni, mert kivitelezhetetlen a belépőkapuk és a középső ajtós felszállás miatt. Az izgalom kicsit hiányzik.
• Taxi: ez is megéri, szerintem már többet taxiztam Pekingben, mint előtte egész életemben összesen. 500 Ft alapdíj, ebből olyan 4 kilométer kijön. 2000 Ftból olyan 15 kilométert simán elvisznek. Csak figyelni kell hogy hivatalos taxiba ülj. Ez a pekingi ár, vidéken olcsóbb. Szétdobva több felé szerintem elég baráti. Kérdés hogy éjszaka tudsz-e taxit fogni. Olyankor a magántaxis hiénák is garázdálkodnak és 3-4szeres áron dolgoznak.
• Távolsági tömegközlekedés: A távolsági járatok már kicsit drágábbak, vonatjegy az otthoninak kb fele. Viszont ez a távolságok miatt húzós, gyakorlatilag 300 kilométert mozogva még a tartományon belül maradok. 
• Ruhák: Hiába lett meg a H&M, akciók híján a ruházkodás továbbra is drága. Kénytelen voltam Walmartban kabátot venni.
• Társasjátékok: Az otthonihoz képest féláron vannak, alkudni itt is kötelező. Ticket to Rideot például 4000 Ft-ért vettem, otthon 11k. Általában kétnyelvűek, de nagyon nyelvfüggőt nem vennék. 
• Elektronikai cuccok: Továbbra sem másztam bele rendesen, viszont a minőséget is meg kell fizetni.
• Belépők: az utóbbi időben eléggé megnőhetett a belföldi turisták száma, ezt követte a belépők ára is. Én simán csak pofátlanul drágának mondanám, nyugateurópai színvonal, sőt még felette. A legtöbb helyre 5000 Ft a teljesárú jegy, diákkal a fele. Kevés helyre mondanám azt hogy megérné az 5000 Ft, de hát egyszer élek itt, most kell megnézni mindent. Azért azt fura látni, hogy a családok szemrebbenés nélkül perkálják ki a 20000 Ftokat a pénztárnál. 

Hogy nekem mennyiből kellene kijönnöm, azt a mai napig nem tudom, mert teljesen hektikusan utalják az ösztöndíjat. Először elkeseredtem hogy kevesebb mint amire számítottam, aztán utaltak egy négyszereset, ami a lakótársam szerint azért volt mert duplájára emelték és kéthavit küldtek. Aztán a harmadik hónapban megint keveset kaptam, tehát a duplázás nem volt igaz. Éhezni nem fogok ilyen kajaárak mellett, de hogy az utazgatásomat magamnak kell-e finanszírozni, azt még nem tudom. 

A kínai keresetekről viszont hallottam egy két dolgot, erről is szeretnek beszélni. Az már az elején lejött, hogy Pekingben a fizetések jóval a magyar átlag felett vannak. A tanárok folyton panaszkodnak hogy kevés a pénz meg itt sem a legmegbecsültebb szakma, de olyan 300.000 Ft nettót azért hazavisznek. Az utolsó kifőzdében dolgozó pincérnő is a magyar minimálbér felett keres, ráadásul kajára vagy szállásra nem kell költenie, mert még az is jár. Így már érthető hogy miért mászkálhat az utcaseprő is okostelefonnal. Hogy az életszínvonal mégsincs az egekben, ez főleg a lakásáraknak köszönhető. 

Külvárosi lakótelepen panellakás 1-2 személynek olyan 200.000 Ft havonta. Belvárosban még több, kivéve ha megelégszel valami ablaktalan szuterén lakással. Szobabérlést jó esetben meg lehet oldani 80-100.000 Ftból. Lakásvásárlásra nem sokan gondolhatnak, hisz az átlagos négyzetméterár olyan 2.000.000 Ft körül mozog. Ez persze a főváros, vidéken sokkal olcsóbb, de a fizetés is a töredéke.

Egy időre eltűntem, de azért folytatódnak a posztok, csak vissza kell rázódni. Több oka is volt, egyrészt beteg voltam pár napig, aztán meg kedvem nem volt írni. És megint letiltottak a netről. A lakótársam szerint azért mert az előző posztom túl kritikusra sikeredett. Azért én nem lennék biztos benne hogy olvasgatják, de tény hogy nem mindig használtam VPN-t a blogoláshoz.

Nem vagyok biztos benne hogy a netnélküliség vagy az elharapódzó kultúrsokk vette el a kedvem a blogolástól. Mindenesetre most előjött az utóbbi is, ami azért fura, mert én mindig úgy gondoltam, hogy az hirtelen jön és folyamatosan szokja meg az ember. Nem honvágy ez, hisz nem az otthoni dolgok hiányoznak, simán csak az itteniek furcsák és kicsit kívülállónak érzem magam. Hogy miért 2,5 hónap kellett, hogy ez előjöjjön, azt nem tudom. Lehet most lettem kapcsolatban annyi emberrel, hogy összeálljon mennyire mások. Vagy csak már nem vagyok annyira új, hogy mindenki segíteni próbáljon. Esetleg csak most értek eleget kínaiul.

Az eddig bántotta a csőrömet, hogy az étteremben mindenki úgy beszél a pincérnőkkel mint a kutyával. Na persze mikor az egyik ok nélkül leordította a fejemet rájöttem hogy a másik oldalt se kell félteni. A múltkor meg egy pincérnő simán a kezembe nyomta a noteszét hogy írjam fel mit akarok, neki most más dolga van. Meg ne főzzem magamnak?

Az emberek pedig sokszor teljesen máshogy reagálnak le dolgokat. Az egy dolog hogy sokszor 5 perc beszélgetés után megkérdezik, hogy akkor mi most barátok lettünk? De a múltkor leálltam dumálni egy sráccal egy kifőzdében, kérdezte hogy hol lakok. Mondtam hogy a nemzetközi koliban. Melyik szoba? Furcsálltam a kérdést, de megmondtam, Két percel később közli hogy oké, akkor holnap felugrik hozzám. WTF? A meghívás itt nem dívik? És nincs pofám elmagyarázni neki hogy ez miért gáz, mert lehet hogy náluk ez teljesen normális.

A bankban pénzváltáshoz húztam sorszámot és leültem várakozni. A mellettem ülő csaj érdeklődött hogy honnan jöttem, mit csinálok a bankban. A harmadik kérdése az volt hogy mennyi pénzt akarok váltani. A bankkártyám pinkódját nem szeretnéd tudni bazdmeg? És amikor azt mondom hogy semmi közöd hozzá, képes visszakérdezni, hogy miért. Az arabokat azért nem szeretem mert fizikailag másznak bele az intim szférámba, a kínaiak meg a hülye kérdéseikkel. A köszönéshez itt alapból hozzátartozik a hová mész és az ettél-e már kérdés. Mikor megérkeztem aranyosnak tartottam hogy ilyen érdeklődőek, mostmár viszont kezdenek átlépni egy határt.

Amit pedig tudom hogy jóindulattal mondanak, de nem viselek jól: "olyan nagy vagy". Nem magas, arra van külön szó. Nagy. Ezt mindig olyan jó hallani, mert nem volt elég trauma hogy XXXLes kabátot kellett vennem.

Lehet hogy egy kicsit negatívra sikerült a poszt, nem annyira borús a helyzet azért. Szoknom kell egy kicsit. Aztán ne csodálkozzatok ha hazamegyek és mindenkit a bankszámlájáról és a bugyiméretéről kérdezgetek, ezek nem minden kultúrában intim kérdések.