Tudom, eltűntem. Vietnámban utazgatva nem sok kedvem volt a blogírással foglalkozni, aztán egy hónapja visszacsöppentem a pekingi mindennapokba, és azóta se jött meg a kedvem. Bár a vietnámi sztorik nagy részét már megírtam, de képeket azóta is lusta voltam válogatni, anélkül meg nincs sok értelme közkinccsé tenni. Talán majd pár hét múlva megtudjátok milyen volt a bennszülöttekkel rizsföldeken túrázni, bár kicsit furán fog kijönni májusban a kínai újéves sztori. Most jöjjön ismét egy kis kis Kína. 

Míg Cziva folyton azon puffogott, hogy milyen rossz a thaiok angolja, addig nekem négy hónap Kína után felüdülés volt végre emberi nyelven kommunikálni. Kínában általában két lehetséges szcenárió van ha bemegyek egy boltba: vagy lefagy az eladó hogy hogyan is kellene hozzámszólni vagy hangosan köszön egy hellóval, hogy mindenki hallja hogy ő tud angolul. A hellón kívül mást ugyan nem tud, de arra az egy szóra nagyon büszke, hisz a legtöbben ennyit sem tudnak. Ezek után nem meglepő, hogy hiába van minden kiírva angolul is a McDonald'sban, még a BigMac-et sem értik. Kiejteni úgysem tudnák, g és k hangot képtelenek a szó végén ejteni. Igazából n-en kívül semmit nem tudnak szó végén kiejteni, ebből aztán adódnak vicces szituációk. Egyszer kifogtam egy ruhabolti eladót, aki a helló után kipréselt magából még egy kulcsmondatot:

- Wha is your sign?

Na erre én fagytam le, miért akarja tudni az eladó a horoszkópomat? Már lepörgött előttem, hogy ha összeillik a horoszkópunk akkor gyorsan az esküvőnket is megszervezi, aztán eszembe jutott hogy ha akarnék se tudnék válaszolni, mert nem tudom. Amekkora horoszkóprajongó vagyok, még a nyugati horoszkópomat is mindig elfelejtem, csak az van meg, hogy valamelyik szarvas állat, vagy a bak vagy a kos. És még angolul se menne egyik se...

Na de nem is azt akarta tudni a csaj, mert jópár hosszú másodpercnyi hülyén bambulás után felkapott egy pólót és a méret címkére mutatott. 

- Aaaah, size.
- Yesö, yesö, sign, sign.

Végülis ha a z-t nem tudja kiejteni, jó lesz helyette az n is. A probléma persze mélyen gyökerezik, mert nem elég hogy a kínai nem kompatibilis a nyugati nyelvekkel, de az iskolában meg se próbálják rendes fonetikával tanítani, inkább átírják kínai karakterekre. Az ilyen átírásoknak meg általában az lesz a vége, mint szegény Brad Pittnek. Kínaiul Brad Pittet ugyanis így kell kiejteni: "Buladö Bitö".

A Phnom Penhben eltöltött pár nap után úgy döntöttem hogy időszűke miatt kihagyom a kambodzsai tengerpartot és Vietnám felé veszem az irányt. Az út pont hat órára volt előirányozva, ami az éjszakai buszon alváshoz kevés, de annyira azért sok, hogy elmenjen az egész nap utazással. Az út közepén egy határátlépés is esedékes volt, így mégis a nappali utazás mellett döntöttem. A reggelt szokás szerint az elalvás és a reggeli keresés vette el, így nem maradt időm szállást foglalni vagy pénzt váltani. Sebaj, majd Saigonban.

Errefelé a nagybuszos szolgáltatás része, hogy átszállítanak kisbuszra és egészen a szállásig fuvaroznak. Vagyis fuvaroznának, ha lenne szállásom és tudnám hova kell menni. Ráadásul már érkezés előtt majd' bepisiltem és a buszon üvegbepisilést nem mertem bevállalni, úgyhogy végül úgy döntöttem hogy nem kérem a további fuvart inkább keresek egy wc-t, aztán egy pénzváltót és egy hotelt a környéken. A tervbe az rondított bele egy kicsit, hogy épp besötétedett a Vifon blognak köszönhetően pedig Vietnám a világ legveszélyesebb helyeként élt a fejemben. Se WC, se pénzváltó, csak egy designhotelt találtam ahol 19 dollárt akartak legombolni rólam egy szobáért, ultrajó 17000-res árfolyamon váltva a dollárt. Ugyan fogalmam se volt a jó árfolyamról, de mivel senki nem beszélt egy mukkot se angolul és sokáig vitatkoztak hogy milyen árfolyamot mondjanak nekem, inkább otthagytam őket. És milyen jól tettem.

Pár sarokkal arrébb besunnyogtam (már amennyire az összes cuccommal sunnyogásnak lehet nevezni) egy utazási iroda WC-jébe és még pár sarokkal arrébb találtam egy hotelt ahol  angolul ugyancsak nem beszéltek, de a csávó hamar megunta a aktivityt és a kezembe nyomta a szobakulcsot a "pákpák"ért cserébe. Kis időbe telt mire leesett hogy a "pákpák" az a passport vietnámi akcentussal. Lehet a többit is angolul próbálta mondani, csak nem értettem? Wifi szerencsére volt és kiderítettem, hogy 21000 dongot ér egy dollár, tehát csak 20%-kal próbáltak lehúzni az előző helyen.

Aztán még a sarki Pho-s nénikkel is jelbeszédeztünk egy sort hogy adjanak nekem kaját dollárért, akik ugyancsak felfelé kerekítettek, de nem sír a szám hogy másfél dollárért sikerült jóllaknom.

Másnap reggel az első utam a bankba vezetett, pénzváltás után kifizettem a hotelt és átköltöztem a turista negyedbe a belváros közepére. Egy egészen jólszituált szállást sikerült kifognom, nem is volt gyanús hogy miért van öt rakás műanyagszék a recepció mellett. Este 8ra kiderült hogy a környék legnépszerűbb kocsmájává alakul át a hely, ahol a vendégek saját zenét rakhatnak be és 150 forintba kerül egy sör. Ez a helyieket és a turistákat is egyaránt vonzza, a jólszituált diákoktól kezdve a legkoszosabb hippikig. Akárhányszor leültem egy sörre, két percen belül már futottuk a szokásos ismerkedős bájcsevejeket, amihez hamar további turisták is csatlakoztak.

Gyanús hogy a kocsmában szövődő alkalmi románcokból él a hotel, mert mikor én aludni járok még az összes szoba üres, reggelente mégis halomban hordják ki a koszos ágyneműket a házinénik. Az meg külön vicces hogy a rengeteg üres szoba ellenére a hotelt üzemeltető család a recepciónál alszik egymás mellé felállított napozóágyakon.

Kambodzsa fővárosáról úgy általában nem sokat hallani, az én fejemben is csak két jelző maradt még anno a KK blogról: nagyon él és áthatja a rothadás szaga. Ebből szerencsére csak az első bizonyult igaznak. No attól hogy nem büdös még nem lesz egyből jó hely, nagyon is koszos, rengeteg az utcán élő gyerek és mindennek tetejében még drága is. Hogy ennek ellenére miért van ennyi turista és konkrétan idetelepült fehér ember, arra megintcsak nem tudtam rájönni. Van egy szép királyi palotájuk és a franciáktól kaptak pár szép épületet meg sugárutat, de ez kevés ahhoz hogy összességében szépnek vagy élhetőnek mondjam.

Az ország neve Kambodzsa, de a nép és a nyelv az a khmer. Az egykori nagy birodalmat felváltva rombolták le a thaiok és a vietnámiak, aztán jött a francia gyarmatosítás, pár év függetlenség után pedig a kommunista hatalomnak esett áldozatul pár millió ember, így azt hiszem a khmer nép méltán érdemes a "hányattatott sorsú" jelzőre.

Phnom Penh nagyobb látványosságai közé tartoznak Pol Pot diktatúrájának emlékei. Pol Pot volt az az ultrakommunista diktátor, aki a hetvenes évek végén hatalomra került Kambodzsában és következetesen elkezdte irtani az ország értelmiségét. Az iskolákat bezáratták a "földeken és a gátakon mindent megtanulhatnak az emberek" címszóval. A sokszázezer közvetlenül kivégzett ember mellett többmillióan haltak meg éhinségben és betegségekben, hisz orvosok és kórházak sem maradtak és a népi gyógyítás nem bizonyult olyan hatékonynak. Nehéz eldönteni hogy a megtörtént dolgok a durvábbak, vagy a tény hogy mindez alig több mint harminc éve nyugat orra előtt történt. A diktatúrának végül saját mohósága vetett véget, megpróbáltak ugyanis a szomszédos Vietnámtól katonai erővel területet szerezni. Attól a Vietnámtól, ami korábban az amerikai katonákat is kiverte a területéről. Hát azok nem nézték olyan jó szemmel a baszogatást, egy gyors ellentámadással elintézték a dolgot.

Az egyik megmaradt emlék egy gimnáziumból (hisz az nem kellett) kialakított börtön, ahol maga az épület nem sok értékelhető kiállítási darabot tartalmaz, az itt halálra kínzott emberek történetei viszont egészen megrázóak. Részletesen ki van fejtve hogyan bírták rá az embereket a koholt vádak bevallására és a gyerekeket a saját szüleik meggyilkolására. A több százezer emberből összesen hat került ki innen élve, amiből kettő a mai napig a turistáknak szóló történetmesélésből él. Nekem lehet nem lenne gyomrom visszamenni az egykori börtönömbe dolgozni, de úgy tűnt őket ez nem zavarja.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennél csak a város melletti Gyilkos mező volt durvább élmény, ahol a konkrét tömegmészárlásokat végezték. A tömegsírokból kiemelt koponyák és csontok egy központi mauzoleumban vannak kiállítva, de a legtöbb a mai napig a földben hever. Vannak női és gyerektömegsírok, de a legdurvább hogy a sírok között elég sok helyen lehet látni "kérjük ne lépj a földből kiálló emberi csontokra" táblát. Mármint nem a tábla a durva, hanem hogy gyakorlatilag emberi csontok között sétálnak a turisták. Nem vagyok benne biztos hogy méltó emléket sikerült állítani a lemészárolt khmereknek, de hogy megrázót az biztos.

Most valami egészen új veszi kezdetét, indulhat az igazi kaland: egyedül hátizsákkal Dél-Kelet Ázsiában. A turistás részeket innentől hátrahagyom, a civilizáció után Kambodzsa és Vietnám mélyére hatolok.  

Czivával elbúcsúztunk a resortban, ő várt tovább a reptéri tuktukjára én pedig átslattyogtam az új szálláshelyemre. 5 dollár egy éjszakára az egyfős szoba. Na erre kíváncsi voltam. Gondoltam hogy nem egy Hilton lesz, de a kerti zuhanyzón és a pottyantós kerti WC-n kicsit meglepődtem. A szobámból pedig másik két szoba is nyílt. Sebaj, lesznek ennél durvább helyek még az út során. Cserébe viszont olyan szolgáltatást kaptam, ami az előző helyen is jól jött volna. Volt ugyanis szúnyogháló az ágy felett, az a kifeszített baldachinos fajta meg egy csomó füstölő. Az ingyen biciklin pedig volt dinamós lámpa, így egy kicsit kevésbé volt halálfélelmem a kivilágítatlan vaksötét úton tekerni. Bár egy kicsit balra világított, így ha az út szélét látni akartam akkor néha jobbra kellett kapnom a kormányt, aztán balra visszakorrigálni. Magyarul cikkcakkban haladtam, hogy belássam az utat, de épségben sikerült megúszni a belvárosig és vissza. Mikor meg láncot kértem hozzá, közölték hogy itt nem kell, csak támasszam le valahová. Még jó hogy az előző bringákat bőszen lakatoltuk minden megállónál, aztán hazaúton sikerült elhagyni a láncot és elbuktam két dollárt. Ezekszerint a semmiért...

Másnap még megnéztem a kimaradt részeket Angkorban, újra fotóztam pár majmot és végleg szétráztam a seggem, szóval szerintem egy darabig nem ülök biciklire.

Bangkokból egyenesen a Khmer birodalom egykori fővárosába, Angkorba repültünk. Vagyis a mellette lévő turista városba, Siem Reapbe. Kicsit megijedtünk mikor a reptéri transzfernél közölték velünk, hogy drágább lesz, mert a foglalt szállásunk kicsit kint van a városból. Végül nem volt vészesen kint, plusz az ingyen biciklik enyhítették a távot. Ürügynek viszont jó volt, hogy extra 3 dollárt legomboljanak rólunk. Aztán kiderült hogy ingyen elhoztak volna a reptérről ha szólunk a szállásnak. Úgy tűnik még 3 hét utazás után is tudunk nagyon amatőrök lenni.

Mint az eddig látott városok többsége, Siem Reap is gyakorlatilag a turistákból él. Ennek ellenére a thaiok után felüdülés volt a kicsit kevésbé tukmálós és lehúzós khmerek közé csöppenni. Bár már a reptéri transzferen kaptunk ajánlatot egésznapos tuktukos Angkornézésre, ami hirtelen olcsóbb lett, mikor mondtuk hogy előbb tájékozódunk.

Angkorról még a több éve utazó, Machu Pichut megjárt emberek is mindenhol azt írják, hogy hűha. Ehhez én sem tudok mit hozzátenni. Tényleg a világ 7 csodája között a helye. Megint a képek beszélnek helyettem, a történetét már az összes utazós blogban kivesézték, legutóbb a Vifonon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Míg Patong csak Phuket partyfővárosa, addig Pattaya egész Thaiföldé, tényleg nem szól másról mint a szeszről és a szexről. Minden bárban alapfelszerelés a billiárdasztal és rájöttünk hogy azért ez a szexturisták kedvenc elfoglaltsága, mert játék közben nem számít a nyelvi akadály és még dörgölőzni is lehet. Patonghoz képest kicsit nagyobb az egy főre jutó sztriptízbárok száma és feltűntek a sarki viagraárusok is. Láttunk bottal járni alig bíró szexturistát és tolószékest is, szegényeknek már csak 30 feletti thai nő jutott. Fogadni akartunk hogy mikor fog egy járókeretes szembetotyogni vagy akinek a csaj tartja az infúzióját, de végülis ilyet nem láttunk.

Lespanoltam egy svájci orvos sráccal, aki csak egy napra jött kiküldetésre, mert egy svájci öregúr stroke-ot kapott (vajon mit csinálhatott közben) és asszisztálni kellett a hazaszállításában. A svájci egészségbiztosítás azt is fedezi, hogy orvost küldjenek érte Thaiföldre. Asszem van még hová fejlődnünk... Azt nem sikerült eldöntenünk, hogy az legyen az életcélunk, hogy ne legyünk ilyen szánalmas vénemberek, vagy pont hogy ez az igazi élet és kezdjünk el erre spórolni. Van még pár évünk eldönteni.

A fiatalabb turisták összetételét talán az jelzi a legjobban, hogy sok helyen már nem is bajlódtak az angol feliratokkal, minden egyből cirillel van kiírva. A tengerpartot itt nem igazán emelném ki, max az elmegy kategóriába fér bele, de legalább tömeg itt sem volt. Viszont a vizisportok határozottan olcsóbbak voltak a túlkínálatnak köszönhetően, be is fizettem egyre. Cziva kamerája végig ott fityegett a mellényemen, így ti is megcsodálhatjátok a kilátást és a lábaimat:

Igen, parasailing. Hatalmas élmény, pedig nem voltam fönt egy percnél tovább. És milyen profin visszaraktak már a hajóra. A tériszonyom egyáltalán nem jött elő, lehet következőnek egy tandemugrást is bevállalok.

A Pattayai életet egy kis kultúrával kellett ellensúlyozni, így felmásztam a helyi óriásbuddhához az óriáshétfejűkígyós óriáslépcsőn, ahonnan egész jó kilátás nyílt a városra. És itt találkoztam az eddigi legpofátlanabb vallási lehúzással: fizethetsz azért, hogy szabadon engedhess egy galambot így téve valami jót a galambbal és közvetetten a világgal. És basszus valaki azzal keres pénzt, hogy galambokat kap el hogy te elengedhesd jó pénzért. Ez mi már? Képek a galériában:

• 
• 
• 
• 
• 

Mindenképpen szerettem volna eljutni a Bangkokhoz közeli Unescós városba, Ayutthayába, a kérdés csak az volt hogy tömegközlekedjünk vagy egy csoportos túrára fizessünk be. Végül az utóbbi nyert, mert 4000 Ft-ért nemcsak hoztak-vittek, de ebédet és idegenvezetést is kaptunk, plusz két városon kívüli helyre is elvittek, ahova egyébként nehéz lett volna eljutni. Bár míg az egyik helyen alkudni próbáltam a túra árából, a csávó felkapta a vizet és jól kioktatott, hogy európai vagyok, nekem ez is olcsó szóval ne alkudozzak itt. Na ilyenkor van az hogy ha mindenhol máshol kétszer annyiba kerül se veszem ettől a lehúzós fasztól, de egy utcával arrébb gond nélkül lealkudtuk amennyire akartuk.

Ayutthaya Thaiföld régi fővárosa, de aztán a burmaiak lerombolták és újjáépítés helyett Bangkokban húzták fel az új fővárost. A legfontosabb templomoknak konkrétan az utánzatát építették fel, így először megnéztük Bangkokban a most is működő templomot, aztán Ayutthayában az eredetinek a romját. A város után még a királyi nyári rezidenciába is elvittek, ahová a thai királyi család a mai napig kikapcsolódni jár. Nem egy Bangkoki méretű épületegyüttes, de azért ellaknék itt. Kifejezetten tetszett hogy sok különböző stílusú épületet raktak egymás mellé, így volt thai, kínai, európai klasszicista és khmer is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Phuket után Ao Nang egy kicsit csalódás volt, a tengerpart apályban teljesen élvezhetetlen, gyakolatilag a Balaton déli partjára hasonlít. Viszont innen hajóztunk át a Railay beachre, amit én nem hivatalosan az eddig legjobb partnak választottam. Cseppkőbarlangok és sziklafalból kinövő pálmafák között lehet úszkálni. Itt mászott rám a majom is, amik nem csak cukik de okosak is. Egy orosz csávó fehér műanyagszatyrának az alján kiszúrta a zacskós mogyorót, ráugrott, kiszakította a szatyrot, lenyúlta a mogyit, felmászott a fára és kinyitotta a zacskót is.

Nem tudom hogy Thaiföld nemzeti állata a tigris vagy az elefánt, mindenesetre az utóbbiból jóval többet látni. Mi is elmentünk egy elefántogolós (?) túrára, ahol a gumifák között tettünk egy kört, aztán egy tóban fürdött meg a kis apróság amíg a hátán voltunk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A sok utazgatás után Ko Samui szigetén töltöttünk a kelleténél több időt. Egyszerűen kellett egy kis kikapcsolódás, így volt olyan nap hogy el se mozdultunk a bungalónk medencéje mellől. Pedig előtte csak fogtuk a fejünket, hogy a nyugdíjasok minek jönnek ide, ha a resortjuk medencéjénél tovább nem jutnak, aztán szégyen szemre mi is így jártunk. Itt is tartottunk robogós napot, amivel egy jobbkanyarban sikerült elesnem és a kisujjamról lement a bőr. De mindenki nyugodjon meg, már meggyógyult. Ez a nap egyébként a balesetekről szólt, mert a vízesésben meg elhagyam a fél papucsomat. Utána szerencsére találtam egy másikat, amit remélem tényleg találtam és nem valaki direkt otthagyott papucsát loptam el.

A hatalmas választékot látva még az első nap eldöntöttük, hogy néhány szigettúrára be fogunk fizetni, így a szállásunk melletti utazási irodában két tripet is lealkudtunk a 3300 bahtos listaárról 1300-ra. Először fölélőttünk az 1500-zal, de a csaj magától mondta, hogy 1400 még belefér, így vérszemet kaptunk. Így megy ez itt, akkora a túlkínálat, hogy még az utazási irodáknál is feléről kell alkudni.

Megérkezésünkkor még 8-cal kellett szorozni, mostmár inkább 8,5-ért váltják a bahtot, tehát olyan 10000 Ft-ért kaptunk egy egész napos speedboatos utat reggelivel, svédasztalos ebéddel és a hotel elől hoztak-vittek. Az első utunk a Phi Phi szigetekre vezetett, ahol kétszer is volt lehetőség pipás búvárkodásra, megálltunk a majmok lakta parton és még két másikon, amik közül az egyik "A part". A filmből. Ehhez fogható fehér homokos öblöt még nem láttam. Lélegzetelállítóan gyönyörű, csak az a fránya sok turista ne lenne. Az első túrát egy mondatban foglalnám össze: olyan magasra tette a lécet, hogy a többi megpróbált ugyan a nyomába érni, de nem igazán sikerült. Nem is próbálom meg jobban körülírni, egy kép többet mond minden szónál, de hála Cziva vízálló kamerájának videókat is nézhettek pl. "A part"-raszállásról:

 

Ezt pedig a snorkeling közben. Cziva filmez én meg mutogatok:

A második szigettúrát a James Bond szigettel próbálták eladni, persze az érdekelt a legkevésbé, hogy a sokadik kiöregedett James Bond hol mászott ki a tengerből. Turisták hadán kellett átverekedni magunkat, és tukmálták a túlárazott "James Bond café"-t, ami gondolom sima kávé, csak a James Bond szigeten így próbálják eladni. Viszont ebben a túrában volt benne a kajakozás a Hong szigeten és az úszó muszlim falu is, ami már jobban megmozgatta a fantáziámat. Utóbbi egy kicsit csalódás volt, mert egyrészt ki se szálltunk, csak körbehajóztuk, másrészt a pár évvel ezelőtti cunami után kb. nulláról építették újjá az egészet, így minden nagyon csillivilli volt. És senki ne mondja nekem, hogy a turistákon kívül más racionális oka is van, hogy ezt újra felhúzták.

A legtöbb dél-kelet ázsiai országnak megvan a maga mészkőkúpos régiója, a vietnámi Ha Long öblöt biztos mindenki látta már fotón, a dél-kínai kúphegyek meg minden kínai büfé falán ott díszelegnek. Na Thaiföldnek is megvan a sajátja Phuket és a szárazföld között. Sok apró lakatlan sziget, aminek az alját kimosta a tenger, a tetejét pedig benőtte a dzsungel. Képen is jól mutatnak, de azért élőben az igazi. A hajóról átraktak mindket kétszemélyes kajakokra amit egy evező-idegenvezető emberke a sziget belsejébe kormányozott. Kis barlangokon vitt át minket, belül pedig egy egész dzsungel fogadott. A mészkőhegységek alaptartozéka sem hiányzott, tele volt cseppkövekkel. A cseppet sem prűd thaiok a legtöbben valami fallikus dolgot látnak, de akadt Scooby Doo szikla is és a többi kötelező cseppkőbelelátó hülyeség. Az élményt viszont a tenger, a kajakozás és dzsungel tette teljessé, sőt egy kínai turista csoport még dalra is fakadt, hogy a zenei aláfestés is meglegyen.

És a galéria:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Biztos a filmek (A part, Börtönpalota) és a klippek (Groovjet) miatt, de Bangkoktól kifejezetten sokat vártam. Nem egy modern nagyvárosra számítottam, tudtam hogy lepukkant, szemetes, büdös, szmogos, de ennek ellenére mindenhol egy feelgood, pörgős, élettel teli városként van bemutatva ahol mindenki tuktukkal közlekedik fillérekért és piacon vásárol. Nem jött be. Lehet 10-20 éve még ilyen volt, de most másról sem szól az egész, mint a turistákról és a rájuk épülő lehúzásokról.

A tuktukosok pofátlanul drágán hajlandóak dolgozni, vagy gyakorlatilag ingyen, de minden sarkon megáll, hogy nézzünk szét a boltban, akik ezért jattolnak neki. Ezt előre tudva próbáltunk alkudozni, de végül csak a pofátlanul olcsó megállós verziónál kötöttünk ki. Ez is egy vicces élmény, először egy utazási irodában próbáltak háromszoros áron eladni nekünk egy transzfert, de miután mondtuk hogy tudjuk mennyibe kerül máshol gyorsan kidobtak minket. Ekkor nyavajgott a kocsis, hogy ha nem veszünk semmit, nem kap százalékot, ezért elvisz egy szabóhoz is. Ott az indiai formák már egyből az anyagot választtatták volna velünk, hiába kértük hogy mutassanak már valami mintadarabot, hogy tudjuk mit is vennénk. Végül 4 perc után dobtak ki minket, a tuktukos stopperelte, mert itt az idő után kapja a lóvét :) Végül az uticélunkhoz nem jutottunk el, tehát mint közlekedési eszköz kudarcot vallott, de legalább jól szórakoztunk a lehúzási próbálkozásokon. Másnap egy turistamentes övezetből akartunk hazajutni és az iskolás gyerekekre váró tuktukoknál alkudoztunk, de 150 bahtnál lejjebb nem jutottunk. Végül leintettünk egy taxist, aki 50ért hazavitt. Nem értem miért nem éri meg nekik normális áron dolgozni, nem hiszem hogy a helyi iskolás gyerekek jobban jattolnak...

A városban az orosz és kínai középosztály helyett egy másik turistafaj képviselteti magát: a nagyon lepukkant hippi hátizsákos. Tele van velük az egész, csak tudnám miért ennyire népszerű közöttük. Valószínűleg az olcsó elefántos gatyáért jönnek, mivel a sör drága, a belépők drágák, és egyébként sem hiszem hogy a királyi palotáért rajonganának.

Olcsó szex itt nem annyira dívik, az új thai rezsim nagyon ügyel az emberek erkölcsére. Ez nem jelenti azt hogy nincs, csak itt nem nyomják mindenki arcába. A taxisofőrök csak félve súgják a fülünkbe hogy "lady boomboom" meg "pingpong show" és mutatják a képes árlistát. Azért nem lettem depressziós hogy az utcán senki nem fogta meg a seggem.

Annyi életvitelszerűen az utcán élő embert még nem láttam mint itt. És itt nem a magyar értelemben vett hajléktalanokat akartam polkorrekten megnevezni, ezek nem koldulnak és kannásbort isznak, hanem tényleg itt élnek. Közepesen szituált emberek nappal árulják az útszéli standjukon a csecsebecséket, másoltcédéket, elefántosgatyákat, este tízkor meg kinyitják a napágyat, belövik a ventillátort és a tévét és mehet a szunya. Hogy áramot honnan szereznek azt nem teljesen értem. A legtöbbnek még a robogója is ott figyel a napágy mellett, a szegényebbek meg sunyin az utca túloldaláról nézik a tévében a gagyi hongkongi kungfufilmeket és a kínai szappanoperákat vagy épp egymás hátán gyalogolnak (aka. thai masszázs).

Vannak azért szép dolgok a városban, a királyi palota például gyönyörű, kár hogy mozdulni se lehet az emberektől. A párizsi Notre Dame ehhez képest embermentes övezet. És még hosszú gyatyát is bérelni kellett, mert természetesen ezen az éghajlaton (télen 35, nyáron 45 fok) is erkölcstelen a rövid. Jártunk még pár templomban, betévedtünk egy vidámparkba és kipróbáltuk az olyan helyi kajákat, aminek a turisták a közelébe se mennek. Rajtunk felbuzdulva két holland srác is csatlakozott, a konyhás csaj meg lefotózott minket, gondolom nem sűrűn ül négy fehérember a műanyag hokedliken.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem vagyok nagy múzeumrajongó, de utolsó nap a reptérre menet még útba akartam ejteni a kortárs művészeti múzeumot. A taxisnak persze fingja nem volt hogy miről beszélek, miután elindította a taxiórát vagy két percet tökölt a telefonjával, de nem lett meg. Jó, majd navigálom én, tekintve hogy nyílegyenesen kell menni. Erre 20-szal döcögött végig, nehogy elvétse a lehajtót. Nagy nehezen meglett, aztán a pénztáros csaj flegmán közölte, hogy 20 perc múlva zárnak. Na szuper, adjad akkor gyorsan a jegyet. Erre teljes árút akar rámsózni, mikor mondom hogy diák vagyok. Mutatom is a kínai diákigazolványomat, de nem elég neki, csak 26 év alatt jó a diák és személyit kér. Nem mentem át a teszten, de úgy felkúrt hogy hiába van diákom az utolsó 20 percért képes lenne teljes árat elkérni, hogy otthagytam a francba. Ezzel az utolsó élménnyel sem kedveltette meg jobban magát a város, de azért nem könyveltem el esélytelennek, talán egyszer még visszatérek.

Thaiföldi kalandunkat Phuketen kezdtük meg. Én Kuala Lumpurból, Cziva Bangkokból érkezett és jól sikerült összeszervezni, mert csak egy órát vártam rá a reptéren.

 

Phuket Thaiföld legnagyobb és leghíresebb szigete. A repteréről már biztos sokan láttatok videót, ez az amikor a strandnál kezdődik a leszállópálya. A szigeteknek meg van az a hátrányuk, hogy a kifutópálya gyakran egyik parttól a másikig tart.

Szállást végül Patongban, a party fővárosban foglaltunk. Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem az a kifejezetten családbarát nyaralóhely, de talán Cziva minden második reggel háromszor elhangzó mondata is jól leírja az itteni helyzetet: "basszameg, a thai éjszakák szürreálisak". Az utcán lévő bároknál a pulton rúdtáncoló táncoslányok csalogatják az embereket, bár mentségükre szóljon hogy topless csak a fallal rendelkező bárokban tolják. Az utcán mindenhol masszázsszalonokba, pingpongshowkra invitálnak és itt sem riadnak vissza testi kontaktustól, simán megfognak és szó szerint elkezdenek befelé húzni. Volt hogy 5 perc alatt háromszor fogták meg a seggem. A hatvan feletti európai arcok büszkén sétálgatnak kézenfogva a friss húszéves szerzeményükkel, aminél csak a csapatban járó ladyboyok szürreálisabb látvány.

Az estéken kívül is csak úgy tudnám leírni Thaiföldet, hogy nagyon turistás. Minden utcasarkon napi kirándulásokat, transzfereket tukmálnak és mozdulni alig lehet a fehér emberektől. A turisták nagy része ausztrál, ők ugye az olcsóság és a közelség miatt jönnek. A következő nagy csapat az orosz, nesze neked rubelválság. És persze a kínaiak is annyian vannak mint az oroszok, csak ők nem mindig láthatóak. A parton ugyanis nem sürögnek, nem akarnak ugye lebarnulni, az a kínai szépségideál ellentéte. Az esti bulikban ugyancsak nincsenek jelen, a szervezett túrákon viszont csak úgy rajzanak. Az egyik tripet egy csaj kapucnis pulcsiban tolta végig a 35 fokban, hogy le ne barnuljon. Egészségére.

A kínaiakat nagyon egyszerű kiszúrni a thaiok között, mert hiába vágottszeműek, nem is hasonlít a két nép. Bár elég sok thaiban felfedezhető kínai arcvonás, azt betudtam annak, hogy wikipedia szerint Thaiföld lakosságának 15%-a kínai. Viszont már ők is thai szintre barnultak, ugyanis egy átlag thai három árnyalattal barnább az észak-kínaiaknál. Plusz van két jellegzetessége a thaioknak, amitől messziről kiszúrhatóak. Az egyik a rengeteg tetoválás, a másik hogy 15 és 35 év között nemtől függetlenül kamaszbajszuk van. Na jó, az túlzás hogy mindenkinek, a ladyboyoknak pont nincs.

A robogóbérlés bizonyult a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldásnak, hogy a környező strandokat és látnivalókat bejárjuk. Itt hajnali 10 órakor még szinte az összes bolt zárva van, így nem volt túl sok választásunk hol béreljünk. Szerencsére még az eladónak is korán volt, így annak ellenére hogy Cziva 10 másodperccel előttem mutatta meg a jogsiját én viszonylag gyorsan meggyőztem, hogy magyarul a jogosítványt úgy írják, hogy "lakcímkártya" és nincs rajta fénykép vagy lejárati dátum. Az igazi ugyanis Magyarországon maradt és egyébként le van járva. Egyikőnk se nagy motorozós úgy finoman szólva, plusz a bal oldali közlekedés se növelte a biztonságérzetünket, de azért nap végére már nem volt mindjárt meghalunk érzésünk menet közben. Összesen három strandra feküdtünk ki pár órára órára és 3 kilátóponton jártunk. Szép, szép, de a java még csak most jön.

Aki azt hiszi Pekingtől egy köpésre vannak a dél-kelet ázsiai nyaralóhelyek, az nagyon téved. 7 óra volt a repülőút Kuala Lumpurig, ami pont egy órával rövidebb, mint amennyit Berlinből Pekingig repültem. Hogy mégis harmadába kerül a repjegy az a szemfülességemnek és a maláj-indonéz fapados csodának, az AirAsia-nak köszönhető. Akármilyen szopás volt a pekingi reptéren, azt sokkal inkább a kínai paranoiának és túlbiztosításnak tulajdonítom, mint az AirAsia hibájának. És hiába fapados, ezen a távon már rendes kétfolyosós nagy gép közlekedik. Épp csak lehetetlen időpontban indul és kaját nem adnak.

Mivel Czivával csak estére beszéltük meg a találkozót Phuket szigetére, direkt úgy vettem a csatlakozó repjegyet hogy legyen időm kiugrani Kuala Lumpurban is szétnézni. A tabletem elhalálozását még nem hevertem ki reggelre, de azért egy kicsit feldobott hogy végre újra nyugati civilizációban találtam magam. Vízum és anális motozás nélkül továbbengedtek a határon egy gyors biometrikus azonosítás után. Ingyenes és működő wifi fogadott a reptéren és minden bolt ajtaján ott virított a MasterCard és Visa logó. Ezek azok a vívmányok amik jelentősége csak akkor értékelődik fel, ha nélküle kell élni egy darabig.

Aki Malajziára úgy gondol mint egy elmaradott fejlődő ország, annak ideje újraértékelni a dolgokat. A gyorsnaszádot ugyanis nem csak az ázsiai kistigrisek hagyták le mérföldekkel, de már Malajzia is megelőzte Magyarországot az egy főre jutó GDP adatok szerint. Ezt tükrözi is a főváros fejlettsége, ugyanis ami hiányzott Shanghaiból azt megtaláltam ebben a trópusi országban. Gyakorlatilag mindenhol business casualben nyomuló emberek sürögnek belépőkártyával a nyakukban, mindenki angolul beszél és rengeteg a fehér ember. Nem a turisták, hanem az ott dolgozó és élők jelentős része fehér. Első látásra viccesnek tűnnek az öltönyös kosztümös emberek között elvegyülő helyi hidzsábos nők, akiknek valahogy sikerült úgy összeegyeztetni a muszlim vallást az irodai munkavégzéssel, hogy a kendő az maradjon. Malajzia ugyanis egy muszlim ország, a helyi viselet is ehhez igazodik.

Malajzia az utóbbi időkben főleg a remek légitársaságaival került a hírekbe, de azért van egy nevezetessége, amit mindenki ismer: a Petronas ikertornyok. Tudjátok, ezen mászott végig Cathrine Zeta-Jones a brilliáns csapdában. Sok lista szerint a világ legmagasabb épületei voltak, sőt a mai napig a legmagasabb ikertornyok, bár itt azért erős trükközés megy a hatalmas antennákkal, mert a legfelső szint sokkal lentebb van mint a shanghai-i sörnyitóban. Ezen kívül sokat én sem tudtam a városról, hát szereztem egy ingyenes térképet, bebuszoztam a központba és aztán felültem a második vezető nélküli magasmetróra. Azért nem az elsőre mert a bal oldali közlekedés miatt először rossz megállóba mentem. A terv az volt, hogy a Petronas tornyoktól visszagyalogolok az óvárosig, ott teszek pár kört és felpattanok egy reptéri buszra. Minderre összesen négy órám volt, ez sajnos kevés idő ahhoz hogy a toronyba is felnézzek, de már első látásra bejött annyira a város, hogy biztos legyek benne jövök még erre utam során. Párszor eltévedtem, mert valahogy az ingyenes térképemen lévő utcák csak nyomokban hasonlítottak a valóságra.

Ennek a városnak van egy feelingje, amit elég nehéz körülírni. Talán egy francia riviérára költözött Canary Warf, ahol főleg muszlimok és indiak élnek. Mindenfelé irodaházak, készek és épülők egyaránt, az aljukban pedig indiai műanyagszékes kifőzdék kínálják fillérekért a kajákat. Rengeteg nyugati pub és étterem is van, de azért a kiskosztömös fehér picsák is inkább hokedlin ülve cuppogtatják be a currys csirkecombot egy palatető alatt. Valami nagyon megfogott ebben a helyben, annak ellenére hogy főleg muszlimok és indiaiak lakják, akik pont nem a két kedvenc népcsoportom.

A város építészetében keveredik az indiai, a muszlim és a modern felhőkarcolók, a lakóövezetben meg pálmafás bungalókat képzeljetek hozzá. Bár csak kis részét volt időm bejárni a városnak, nem tűnnek nagynak a távolságok. A pekingi és shanghai méretek után kifejezetten kicsinek hatott az egész. Gyors vizitre beugrottam a nemzeti mecsetbe, a régi pályaudvarra és kívülről megnéztem a nemzeti múzeumot is. Utóbbi előtt értetlenül álltam, Szíjjártó háza egy hónap alatt nagyobbat nő mint ez az egész épület. Bár biztos érdekes kiállítást lehet berendezni egy családi házban is, de azért egy nemzeti múzeumnak valahogy nagyobbat képzelnék el.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A maláj nyelvről sok helyen olvastam, hogy a világ legegyszerűbb nyelvei közé tartozik és gyakorlatilag egy végletekig leegyszerűsített természetes nyelv ami a szigetvilág sokféle népének kommunikációját hivatott megkönnyíteni. Pont mint a mandarin a kínaiaknál, bár ott az egyszerűsítés mintha nem sikerült volna olyan jól. És bár a mandarin a világ legtöbbek által beszélt nyelve, a malájnak sem kell szégyenkeznie a maga 250 millió beszélőjével. A maláj az ázsiában ritkaszámba menő latin betűs írást használja aminek eredménye sok nagyon mókás fonetikus felirat, ami alatt angolul is ott virít a fordítás, pedig mindenki kitalálja hogy a "teksi" vagy a "bas stesen" mit jelenthet.

Összefoglalva nagyon bejött ez a pár óra Kuala Lumpurban, és bár előtte is terveztem egy néhány hetes körutat ide, most megbizonyosodtam róla hogy jó ötlet volt. Egyedül a pénztárcámat féltem kicsit, fejlett országban ugyanis nem fogom fillérekből megúszni a dolgot.

Aztán a reptéren a pekingi állapotok ellenkezőjét tapasztaltam. Biztonsági ellenőrzésnél a kutya hozzám nem szólt, még az övemet se kellett levennem. Senki le nem csippantotta a jegyem vonalkódját, sőt még véletlenül a kapun túlra is belógtam. Hülyén volt kialakítva a jegycsekkoló pult és mikor a nő kérte a jegyemet mondtam hogy pár perc, még átpakolok a táskámban pár dolgot. Erre leültem egy padra, ahol csak a leellenőrzött emberek tartózkodhattak, ez persze csak később derült ki, nem visított senki. Itt nem szaroznak a kézipoggyász méregetésével, vagy számolgatásával, végül én se pakoltam újra egybe és két táskám volt. És mégis nyereséges a társaság, bár azért remélem a terroristák kiszűrésére van pár általam észre nem vett módszerük.

Mármint ezúttal Kínán kívülre, hisz a két hetes körút után egy két hónapos Thaiföld-Kambodzsa-Vietnám túra van tervben már régóta. Hogy Thaiföld nagyon jó lesz, azt már a Pekingi reptéri eseményekből tudtam. Ennyi szívás után ugyanis baromi sok jó dolognak kell történnie.

Kezdődött ott, két héttel az indulás előtt még egy maláj repülő lezuhant, ráadásul pont az AirAsia-é, amire már 5 repjegyem is megvolt véve előre. Csak kicsit ment fel a vérnyomásom a hír hallatán. Végülis az első maláj gép eltűnése után is legyintettem, legalább megvan a statisztika és én biztos nem zuhanok le. Aztán jött az Ukrajna feletti maláj gép most meg egy Malajzia feletti maláj gép. Ezek után statisztikailag ultrabiztonságosan repülök. Remélem ezt a végzet is így gondolja.

Aztán már úton a reptéren jött csőstül a gond, ugyanis a reptéri vonaton jutott eszembe, hogy nem is tudom melyik terminálra kell mennem. Jegyet gyorsan előkapom, de nincs rajta. Mobilnet előfizetésemet lemondtam, de kénytelen vagyok belőni hogy megtudjam hova menjek. Oks, megvan, egyes terminál. Pár perc múlva jön a következő hidegzuhany, a vonat csak a kettes és hármas terminálhoz megy. Zseniális. Újabb gugli, de nem igazán segít. Végül a vonaton lévő apróbetűs feliratból kiderül, hogy a kettes termináltól kell majd átgyalogolni. Huhh.

Kettes terminálról negyed óra volt gyalog az egyes, erre ott az összes kijelző kikapcsolva, csak pár biztonsági őr meg néhány alvó turista fogad. A harmadik biztonsági őrből sikerül kiszednem, hogy innen már nem megy ma repülő, menjek vissza a kettesre. Újabb negyed óra gyaloglás, és a kettes terminálon tényleg ki van írva az én járatom. Király, minden sínen van. Aha.

Fapados járat lévén már otthon becsekkoltam és kinyomtattam a jegyet. Megyek a biztonsági ellenőrzésre, adom a boarding passomat, de a csávó csak bambán néz rám.
- Mi ez?
- Rá van írva bazdmeg, boarding pass. Még ez is rá van írva, hogy egyből a biztonsági ellenőrzéshez menjek.
- Én ilyet még nem láttam, menjen a check in pulthoz.
Abba már bele se mertem gondolni, hogy a mobilra letöltött vonalkódra milyen fejet vágott volna. Mert elvileg azzal is be kéne engednie. Na mindegy, check in pulthoz vissza, ott se érti a nő hogy miért gondoltam hogy a kinyomtatott boarding passommal beengednek, de legalább nem kértek pénzt a reptéri check inért. Az külön vicces mikor minden kínai útlevél-ellenőrző percekig nézi az arcomat és az útlevélképemet felváltva, aztán végül átlapoznak a vízumomhoz és jön az "áhá".

Jön a biztonsági ellenőrzés, mert az előző három nem volt elég a reptérre való belépéskor. Még lőpornyomok után kutató speckó ellenőrzéshez is mintát vettek a ruháimról, aztán persze a csomagom sem tetszett nekik. Az előttem lévő csaj sminkkészletében például egyesével nyitogatták ki a púdereket. Az én táskámat ötször rakatták be újra átvilágításra, mindig volt valamibe belekötni. Pótakku van? Van. Hát azt ki kell szedni. Még azt is megnézte hogy hány mAh-s, mert abból is limit van. Addig meddig baszogattak míg sikerült a tabletemet leejteni, a kijelzője jól be is repedt. Élt két hetet, fájó szívvel búcsúzom tőle. Na jó, még mindig arról írom a blogot, de csak billentyűzettel működik. Majd Bangkokban megpróbálom megcsináltatni, de nem fűzök hozzá sok reményt. Kösz pekingi reptér, ez drága utazásnak indult. Pár napja a töltőjét is elhagytam, úgy tűnik átok ül rajta. Azóta azon agyalok hogy milyen biztosítási csalással verjem rá a biztosítóra, de valahogy úgy, hogy a pekingi reptéri dolgozókon hajtsák be minden centjét. A megoldás még várat magára, de jöhetnek az ötletek.

Kaifeng. Hogy hol olvastam először Kaifengről azt nem tudom, de egyből megragadta a fantáziámat, hogy a 8 ősi főváros egyike és a tartomány legjobban megőrzött középkori emlékeivel rendelkezik. Ezek nagyon jó útikönyvbe illő leírások, a valóságban azonban messze a legszutykabb város amiben Kínában jártam. Gyanús lehetett volna, hogy három kínaiból kettő nem tudta miről beszélek amikor emlegettem. Koszos, szmogos, és bár tényleg vannak turistacsalogató helyek, azokra a leginkább giccses mesterséges látványpark kifejezés illik a legjobban. Ilyet egyébként szinte minden épen megmaradt látnivaló köré építenek Kínában, de itt még kifejezett történelmi emlék se kellett, építettek pár túlárazott giccshalmazt.

A város kb 1000 éve, a Song dinasztia idején élte a fénykorát. Akkoriban Dongjingnak hívták, és aki figyelt a Nanjing posztnál már tudja hogy az keleti fővárost jelent, és ma Tokiót hívják így. A régi fényéből egész konkrétan semmi nem maradt és hiába volt a tartomány a kínai kultúra bölcsője egykor, ma csak mindenki által lenézett mezőgazdasági terület. Nem tudom mikor járhattak utoljára fehér turisták ebben a városban, de nem volt olyan ember aki ne nézett volna meg minket. A kisiskolások messziről integettek és hellóztak, a lánycsapatok utánunkfordultak a fiúk pedig a ruháinkat vizslatták. Zoli egyből autogrammot akart osztogatni, de szerencsére nem volt nálunk toll.

Kiválasztottuk a két valódi történelmi múlttal rendelkező parkot, az egyikben a királyi palota volt anno, másikban még mindig állt az ezeréves vaspagoda. Nekem az utóbbi kifejezetten tetszett, de Zolinál már ott elásta magát mikor a pénztáros nő rá se hederített mikor az én diákommal akart félárú jegyet venni. A student szóval itt semmire nem ment, így kénytelen volt a teljes árat kiperkálni. Pedig a csel mindenhol működött eddig, úgyse tudják megkülönböztetni a fehér embereket.

Na de miért is nyűgözött le a vaspagoda? Nem azért mert vasból van, főleg mert sima téglából épült és csak a színe miatt kapta a nevét. Viszont még most sem teljesen hiszem el, de akárhogy guglizok nem találok ennek ellentmondó információt. Ezt a 60 méter magas épületet bizony 1049-ben, azaz majdnem ezer éve építették. A magyarok alig szoktak le a jurtában lakásról, itt már egy húszemeletes pagodát húztak fel. Alig alacsonyabb mint a debreceni toronyház. Túlélt 38 földrengést, 6 áradást, kitudja hány háborút és még mindig áll. A hozzá tartozó templomot már rég elmosta a sárga folyó, de a pagoda még mindig áll. Piramist és nagy falat építeni nem nagy mérnöki teljesítmény, de annál több anyag és ember kell az építéséhez. Viszont egy kb. 10 méter átmérőjű épületet 60 méter magasra felhúzni, ráadásul 1000 éve, na ahhoz már kellett tudni valamit. Összehasonlításképp a pisai ferdetorony pár méterrel alacsonyabb és 300 évvel később épült. És mégse maradt egyenes.

Este valami lézershow is van a pagodánál, de azt kihagytuk, nem hinném hogy jobban le tudna nyűgözni a valódi épületnél. Plusz a téli látogatószámból kiindulva (kb napi 20) nem biztos hogy most is megtartják. A posztban nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire giccses parkok vannak Kaifengben, ez a pagoda parkjára hatványozottan igaz. Legalább 4 ugyanolyan pisilő kisfiú szoborba futottunk bele, amit valszeg akciósan öntethettek a helyi házgyárban. Öt irányból ötféle zene szólt, egy egyedi keverékét adva a kínai gumipopnak és a buddha imádsági zenének. Lehet hogy a tél miatt, lehet hogy egyébként is, de kifejezetten elhanyagoltnak tűnt a park. De ez a pagoda élményből semmit nem vont le, ezért még ebbe a koszfészekbe is megérte elmenni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az ebédidőből kicsúsztunk és kettő után kicsivel próbáltunk valami kaját találni, de két étteremből is elhajtottak, mondván vége a munkaidőnek. Arra nem jöttünk rá, hogy ez valami helyi szabályozás vagy megijedtek a fehér embertől, esetleg csak eszük ágában sincs dolgozni ha nem muszáj. Végül a harmadik étteremben kiszolgáltak miután a főnökasszonyt sikerült elkapni és utasította a pincérnőket hogy ugorjanak.

A várostól pár kilométerre folyik a sárga folyó és nemtom hanyadik pszichológus fogja belőlem ezt kikúrálni, de ha már itt vagyunk akkor ezt is meg kellett nézni. Egy taxisnál gyorsan lealkudtam az árat és az óra kikapcsolása után szerintem vállalható összegért vitt ki és hozott vissza minket. A főút mellett a józsefvárosi piac leglepukkantabb szegleteit simán verő tájakat csodálhattunk meg és a taxisnak közben be nem állt a szája, én pedig minden színészi képességemet bevetettem, hogy úgy tegyek mintha érteném. Katarzist ez a folyó sem okozott, se sárga, se nagy nem volt, bár a sorfőrünk szerint most kifejezetten alacsonyan volt a vízszint. Most először fordult elő, hogy nem rohantunk a vonathoz, hanem egy órával az indulás előtt már a pályaudvaron malmoztunk. Nincs ebben semmi izgi, erre nem fogok rászokni.

Napi Zoli "a kis finnyás":
- Bazdmeg, a piszoránál mellém állt egy bácsi aki pisilés közben egyszerre fingott és büfögött. Egyből elmúlt a pisilhetnékem

4 nap halpiac felett alvás után két nap vonaton éjszakázás volt tervben 1-1 városban megállva napközben. Hajnali fél nyolckor elhagytuk a szállást, hogy fél óra vonatozással Suzhouba érjünk. Hiába hagytunk bőven időt az állomásra jutásra, a nagyvárosi távolságokat még mindig alulbecsülöm. Még szerencse hogy az állomáson terveztünk reggelizni, mert végül éhgyomorral vonathoz sprintelés lett a vége, de elértük. Aztán egy Suzhou-i baozi étteremben sikerült valahogy nagyon félrerendelnem, mert négy darabbal szúrták ki a szemünket négy speckó serpenyőben felturbózott változattal megfejelve. Minderre 20 percet vártunk, ezalatt kb. 5 csapat jött be, rendelt és végzett is az evéssel. Az adag épp csak életmentésre volt elég, de nem sokkal később egy pékség napi forgalmát is megdupláztuk.

Suzhou az Unesco listára a híres kertjeivel került fel, amiből az óvárosban akad jópár. Errefelé a gazdag emberek nem hatalmas palotákat építettek, hanem minél szebb és nagyobb kerteket, hogy megmutassák tehetősségüket. Kínában a kertművészet legalább olyan fontos mint japánban és meggyőződésük, hogy a japánok ezt is tőlük lopták.

A legnagyobb felé vettük az irányt, de útközben legalább 20 tuktukos támadott le, hogy a szállítás mellett olcsó belépőjegyet és sétahajózást is ránksózzanak, kevés sikerrel. Az végül nem derült ki, hogy a fél/negyed áron kínált jegyekkel jól jártunk volna vagy hoppon maradunk a kapuban. Az első és legnagyobb kertet egyébként szkippeltük, mert a 3000 Ft-os jegyárat sokalltuk, a fele összegből inkább egy közepesbe és egy messzebb lévő nagyba mentünk el, útbaejtve egy ingyenes kicsit is. Szépek, szépek, de ez is olyan mint a nagy fal, 1-2 óra bőven elég belőlük.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Véletlenül sikerült belógni a helyi állatkertbe is, pedig csak a kanális melletti parkon akartunk keresztülmenni és egy nyugdíjas bácsit követtünk, aki nem igazán foglalkozott jegyvásárlással. Az már korábban is feltűnt, hogy az összes fizetős park tele van idősekkel, gondolom nyugdíj helyett az ingyenes belépőkkel szúrják ki a szemüket.

A napba még belefért egy kis újjáépített városfalon mászkálás, sok kis kanális kerülgetése, McDonald's-ban felejtett szatyor után rohanás és vonathoz taxizás, hogy aztán megint utolsóként érkezzünk a peronra. De végül elértük. Egy hangulatos kisvárost (ötmillió lakos, 2 metróvonal) ismertünk meg Suzhouban, mindenkinek csak ajánlani tudom hogy ha Shanghai közelében jár, akkor ide is ugorjon át egy fél napra.

Napi Zoli "a félsüket ornitológus":
- Jéé hattyúk. - mutatok a tóban úszkáló hattyúkra
- Az nem tyúk. Hát nem látod, hogy kacsa?