A Phnom Penhben eltöltött pár nap után úgy döntöttem hogy időszűke miatt kihagyom a kambodzsai tengerpartot és Vietnám felé veszem az irányt. Az út pont hat órára volt előirányozva, ami az éjszakai buszon alváshoz kevés, de annyira azért sok, hogy elmenjen az egész nap utazással. Az út közepén egy határátlépés is esedékes volt, így mégis a nappali utazás mellett döntöttem. A reggelt szokás szerint az elalvás és a reggeli keresés vette el, így nem maradt időm szállást foglalni vagy pénzt váltani. Sebaj, majd Saigonban.
Errefelé a nagybuszos szolgáltatás része, hogy átszállítanak kisbuszra és egészen a szállásig fuvaroznak. Vagyis fuvaroznának, ha lenne szállásom és tudnám hova kell menni. Ráadásul már érkezés előtt majd' bepisiltem és a buszon üvegbepisilést nem mertem bevállalni, úgyhogy végül úgy döntöttem hogy nem kérem a további fuvart inkább keresek egy wc-t, aztán egy pénzváltót és egy hotelt a környéken. A tervbe az rondított bele egy kicsit, hogy épp besötétedett a Vifon blognak köszönhetően pedig Vietnám a világ legveszélyesebb helyeként élt a fejemben. Se WC, se pénzváltó, csak egy designhotelt találtam ahol 19 dollárt akartak legombolni rólam egy szobáért, ultrajó 17000-res árfolyamon váltva a dollárt. Ugyan fogalmam se volt a jó árfolyamról, de mivel senki nem beszélt egy mukkot se angolul és sokáig vitatkoztak hogy milyen árfolyamot mondjanak nekem, inkább otthagytam őket. És milyen jól tettem.
Pár sarokkal arrébb besunnyogtam (már amennyire az összes cuccommal sunnyogásnak lehet nevezni) egy utazási iroda WC-jébe és még pár sarokkal arrébb találtam egy hotelt ahol angolul ugyancsak nem beszéltek, de a csávó hamar megunta a aktivityt és a kezembe nyomta a szobakulcsot a "pákpák"ért cserébe. Kis időbe telt mire leesett hogy a "pákpák" az a passport vietnámi akcentussal. Lehet a többit is angolul próbálta mondani, csak nem értettem? Wifi szerencsére volt és kiderítettem, hogy 21000 dongot ér egy dollár, tehát csak 20%-kal próbáltak lehúzni az előző helyen.
Aztán még a sarki Pho-s nénikkel is jelbeszédeztünk egy sort hogy adjanak nekem kaját dollárért, akik ugyancsak felfelé kerekítettek, de nem sír a szám hogy másfél dollárért sikerült jóllaknom.
Másnap reggel az első utam a bankba vezetett, pénzváltás után kifizettem a hotelt és átköltöztem a turista negyedbe a belváros közepére. Egy egészen jólszituált szállást sikerült kifognom, nem is volt gyanús hogy miért van öt rakás műanyagszék a recepció mellett. Este 8ra kiderült hogy a környék legnépszerűbb kocsmájává alakul át a hely, ahol a vendégek saját zenét rakhatnak be és 150 forintba kerül egy sör. Ez a helyieket és a turistákat is egyaránt vonzza, a jólszituált diákoktól kezdve a legkoszosabb hippikig. Akárhányszor leültem egy sörre, két percen belül már futottuk a szokásos ismerkedős bájcsevejeket, amihez hamar további turisták is csatlakoztak.
Gyanús hogy a kocsmában szövődő alkalmi románcokból él a hotel, mert mikor én aludni járok még az összes szoba üres, reggelente mégis halomban hordják ki a koszos ágyneműket a házinénik. Az meg külön vicces hogy a rengeteg üres szoba ellenére a hotelt üzemeltető család a recepciónál alszik egymás mellé felállított napozóágyakon.
