Még a szmogriadó előtt elterveztem, hogy az egy hetes szünet alatt ideje elkezdeni az utazgatást. Ki is néztem Datong-ot, ami itt van Peking vonzáskörzetében, vonattal csak 6 óra. Netes jegyvásárlás nincs, de azt megmutatja hogy hova van hely. Hát már nem sok vonatra volt, mivel az ünnepek alatt mindenki utazgat, de azért akadt még pár. Gyorsan felírtam az indulási időpontot és elcsattogtam a déli kapunál lévő vonatjegyárushoz. Néni természetesen csak kínaiul tud, hát elővettem én is a legjobb tudásomat, de azért néhány magyar kötőszó kicsusszant.

• Blablablablabla Nincs jegy
• Most néztem a neten, van jegy
• Blablablablabla Nincs jegy
• Nézd már meg a gépeden bazdmeg, van jegy
• Blablablablabla Nincs jegy
• Kurvaanyád
• Nincs jegy

Feladtam és eljöttem, de azért itthon még egyszer megnéztem. Amit én jegynek néztem, az valójában állójegy volt, ami a hat órás vonatúton tényleg nem lett volna olyan kényelmes. De legalább úgy tehetett volna a ribanc mintha megnézi a gépen.

Újratervezés, végül egy egynapos túrát néztem ki egy Peking melletti hegyre, a Mangshan-ra. Magyarul Pitonhegy. Névadóival szerencsére nem találkoztam. A közeli (3km) buszvégről indult a busz, ahova gyalog terveztem menni, kivéve ha jön egy jó irányba tartó helyi járatú busz. Arra sose veszem a fáradságot hogy megpróbáljam megnézni hanyas busz jó, ha stimmel az irány akkor felpattanok. Hát természetesen az első lehetséges kanyarnál a rossz irányba fordult, aztán még egy jó darabig nem akaródzott megállni. Kb ugyanolyan messze kerültem mint a felszállás előtt, csak egy buszjeggyel szegényebben. Innen inkább gyalog tovább. Buszvég könnyen meglett, és egy 20 perces keresgélés után a 888as busz is, ami pont a felszállásom után indult el. A leírás szerint a végállomásig kell menni, ezt csak nem tudom eltéveszteni.

Innen minden ment simán, volt fotózkodás az óriásbuddhával, aztán lecsekkoltam a túralehetőségeket és kiválasztottam a legmeredekebbet. A csúcsokat persze nem láttam a ködtől/szmogtól, de családi park ez, csak nem lehet olyan magasan.

Hát már másfél órája gyalogoltam felfele a majdnem függőleges hegyen, mikor eleredt az eső. A csúcsot még mindig nem láttam, szóval inkább visszafordultam a fedett pihenőig, ami kb. félúton volt. Szemétszedő bácsik pont ott pihentek, és addig nem engedtek leülni amíg egy szemeteszsákot nem terítettek alám, nehogy felfázzak a betonszéken. Pár perc után feltűnt nekik, hogy hiába magyaráznak nekem, sok reakcióra nem számíthatnak, aztán onnantól szerencsére csendben szotyiztak tovább. Negyedóra múlva elállt az eső, de azért ragaszkodtak hozzá hogy tartsam meg a szemeteszsákot, hátha újra eleredne. És még hogy a kínaiak számítóak.

Na akkor innen már csak nem fordulok vissza, kezdjünk bele újra. Mint kiderült 2 percre a csúcstól fordultam vissza, ahol ugyancsak lett volna esőbeálló. A kilátóba nem lehetett felmenni, bár a köd/szmog úgyse engedett volna messzire látni, sokszor még a kilátó tetejét se láttam. De ez sűrűn változott, a két kép két perc különbséggel készült. Aztán két perccel később megint úgy nézett ki mint az első képen. Ez Peking legmagasabb pontja:

Mire leértem a hegyről már öt óra volt, nem maradt idő a park többi részét felfedezni. Talán majd legközelebb. A bolt is bezárt már, így éhes és szomjas maradtam, de csak másfél óra volt busszal hazáig. A balkáni WC-t sajnos nem úsztam meg, jelentem túléltem és nem is volt annyira szörnyű. Azóta már a suliban is bemerészkedtem egybe.

További képek a galériában: